Vasárnap már teljes erővel lángolt föl a választási harcba indult pártok agitációja a fővárosban. Négy párt: a nemzeti demokraták, a szabadelvüek, Friedrichék és a Wolff hivei tartottak hatalmas és viharos nagygyüléseket. A három ellenzéki párt gyülésén elkeseredett közhangulat nyilványult meg. Kiemelkedő mozzanata volt a polgárság ellenzéki megmozdulásának a nemzeti demokrata párt vigadói seregszemléje, amelyen másfél évtized óta nem látott tömegek tüntettek a demokratikus rendszerváltozás mellett.

9000 főnyi tömeg a Vigadóban, a demokraták nagygyülésén
Vasárnap délelőtt a Vigadó összes termeiben impozáns nagygyülést rendezett a Nemzeti Demokratapárt. A nagygyülés, amelynek résztvevői szorongásig megtöltötték a Vigadó hármas termét s az óriási lépcsőházat és előcsarnokot is, a választók rendkivüli tömegének megjelenésével a párt imponáló seregszemléjévé szélesült. A rendezőség becslése szerint mintegy 9000 főnyi közönség jelent meg. Olyan hatalmas demonstráció volt ez, amelyhez hasonlót a polgárság részéről az utóbbi években a főváros még nem látott.

A polgári társadalom politikai letargiájának megszüntetését jelentette ez a pezsgő elevenség, amellyel a tömeg egybegyült, hogy sokaságának erejével élő tiltakozást jelentsen a főváros mai uralma s az emögött álló kormányzati rendszer ellen.

A gyülést Bródy Ernő nyitotta meg:
- Aggasztóan sulyus a helyzet – mondotta. – A kérdés, amely itt a polgárság ezrei és ezrei előtt elhangzik: mit akarunk? A felelet: választani akarunk! Dönteni akarunk és meg akarjuk dönteni alapjában is ezt a rendszert, amely tiz éven át nem produkált egyebet, mint ennek a dolgos, áldozatos és hazafias polgárságnak a tönkretételét. (Le a kormánnyal!) A főváros polgársága adja meg a választ: helyesli-e ezt a rendszert és akarja-e továbbra is a forgalmi adó, a kartellek, a vámvédelem igazságtalanságának hármas szövetségét? (Viharos tiltakozás! Percekig harsog a terem a közbekiáltásoktól: „Le a GYOSZ-szal!” „Le a tantiem- és proviziógazdálkodással!”) Akarják-e továbbra is a polgárság kiverejtékezett és végrehajtott adófillérein a grófi paloták vásárlását, a közüzemek gazdálkodását. A közüzemi Csák Máték-rendjét le fogjuk kényszeriteni jövedelmeiknek és közüzemi pozicióiknak magas bástyáiról. A multban az volt a fölfogás, hogy aki a közpénzből elvett, az sikkasztott. Ma a közpénz nagyon olcsó lett!

Soha az összeférhetetlenségnek olyan láncolata nem volt a magyar közéletben, mint ma. Vannak képviselők, akik valósággal dicsekednek azzal, hogy igazgatósági tagságaiknak száma a mai polgári nyomorultság idején tizennyolcra, vagy még többre szaporodott. (Percekig tartó abcugolás.) A közhivatalnokoknak egy felsőbb rétege a kistisztviselők nyomorusága idején a mai rendszer segitségével megteremtette az uj társadalmi kasztott: a jövedelmi és álláshalmozási arisztokráciát. Akartok-e továbbra is aszszisztálni ennek a rendszernek? („Soha!”) Vagy pedig özérzetesen összefogva, egyetlen hadseregben vonulunk föl a maguk igazáért, valamennyiünk életének jogaiért, mühelyetekért, bolthelyiségeitekért, iróasztalotékért, orvosi vagy egyéb rendelőitekért, magatokért, családotokért, gyermekeitek boldogabb jövőjéért. Ha annyi szenvedés és oly hosszu bénult mozdulatlanság után ez a polgárság ennyire talpra tudott állani, már most, a választás hirére, nyugodtan hirdethetjük a magyar polgárság föltámadását és bátran merithetünk minden kispolgár tekintetéből erőt. A harcunk erejét, gyökerét, alapját, diadalát a ti lelkesedéstek adja meg!

Hatalmas éljenzés kisérte Bródy beszédét és lelkes ováció fogadta Pakots József beszédét:
- A boltok, az ipari mühelyek, a szegényes iróasztalok óriási romhalmaza mered elénk, ha belenézünk ebbe a sokezernyi tömegbe. A polgári munka apocaliptikus romjai alól másztatok elő. A polgári társadalom áll itt összetörve, kétségbeesve. Alázatos hős voltál, polgár!
A türelem legmesszibb határáig mentél el és amikor arcodat már elpusztitotta a pusztulás fájdalma, ujabb- és ujabb igéretek hazugságával csaltak reménykedést tekinteted megtört fényébe. És mindez a türelem, mindez a reménykedés, polgár, hiábavaló maradt. Van egy török közmondás: ha egyszer csalnak meg, nem te vagy a hibás, de ha többször csalnak meg, benned van a hiba?

Polgár, hiszed-e már, hogy benned van a hiba! Öntudatra kell ébrednek és azt kell kiáltanod? A magyar életén én vagyok az ur! Mire vártok még? A magyar királyi kormány elnöke… (Tiz percig tartó hangorkánba tört ki e szavaknál a nagygyülés közönsége.) …a hét elején kapkodó, hisztériás és rendszertelen gondolatmenetben jelentette ki, hogy a gazdasági helyzet sulyossága olyan mértéket öltött, hogy küszöbön lehet a pénzügyi krizis is. És amikor a programról volt szó, nem volt más gondolata, minthogy megkérdezte: nem volna-e jó fölemelni ismét a boléta árát?! És minthogy a kormány a polgárság társadalmának minden rétegéből kipréselt már minden adófillért, a tisztviselők fizetését akarja csökkenteni. Talán a kistisztviselők lábáról akarják lehuzni a cipőt? Vagy talán a középtisztviselő mondjon le arról az egyetlen könyvről, amit egy évben még meglehet, vagy arról az egyetlen ujságról, amire még előfizethet? Ez hát a kibontakozás?

A puszta sziget hajótöröttjei vagyunk és a kapitány kisorsolja a megmaradt életeket, hogy még azokat is el lehessen fogyasztani. Ébredjen hát a polgári társadalom öntudatra. Ha Budapest polgársága megindul, az egész ország polgársága fölszabadultan fogja követni!

Pakots beszédét követő tapsvihar után lelkesedés fogadta Gál Jenő fölszólalását is:
- Vajjon illik-e még hozzánk a polgár elnevezés? Nem lehettünk-e már valamennyi jobbágyai ennek a tizesztendős politikai és gazdaságpolitikai rabszolgatartásnak? Ez a szó az ő szótárukban csak az adóalany fogalmát jelenti. Ez a tizezernyi ember itt gondterhes arcok, elborult tekintetek tömegét jelenti. Ebben az országban ma már a gyermekarcról is eltünt a vidámság és a gondtalanság. Már pedig, ahol a gyermekek sem lehetnek gondtalanok, lehet-e ott vitás, hogy az ügyek intézői, felelős vezetői nemcsak hibásak, hanem bünösök is? Az állami költségvetés bevételi és kiadási rovatai olyan egyenesbe kell hogy jussanak, amely megfelel a kispolgári háztarások mérlegének is.

De ott, ahol a háztartásban többet költenek a cselédekre, mint az egész háztartás többi részére, nem következhetik el más, mint a pusztulás. Ahol 50 %-ot is meghaladnak a személyi kiadások, ott már nem lehet segiteni, csak az egész rendszer megváltoztatásával. Faragják le a sok kényelmi és luxuskiadást! Azt a hibás adórendszert, amely itt kell gyökerében változtatni. A becsületesen megállapitott jövedelem után progresszive kell bevezetni az adófizetést. Európaszerte látni most bizonyos politikai divatokat, Magyarország már ezeken mind keresztül ment. Itt már minden volt, ami forradalmi termék; ami hitvány és alávaló, azt mi, dolgozó polgárok, már mid végigszenvedtük. E töméntelen szenvedés után a magyar polgárság meg fogja mutatni, hogy a demokrácia nem szólam, nem kortesnóta, hanem az élet valósága: a polgárság egyetemes vágya. Egyenlőséget követelünk a jogban, egyenlő érvényesülést a kulturában, igazságot a gazdasági élet minden vonatkozásában! És hadat üzenünk a protekciónak, a kijárásnak, tiszta levegőt akarunk mindenhová. Az egész magyar életbe. És ezt a munkát reátok épitjük: a magyar polgárság tömött és harcraéledt soraira. Mi az evoluciót hirdetjük.
Nem fölfordulást, de talpraállást és fölépülést akarunk!

„Mindenki ellenzéki érzelmü az országban!” – mondották vasárnap a Szabadelvü Párt kereskedő- és iparos gyülésén
Vasárnap délelőtt az Ufa filmszinházban tartott nagygyülést a Nemzeti Szabadelvü Párt. Telt ház előtt nyitotta meg Sándor Pál a nagygyülést:
- A parlamentben – mondotta – mindent elkövettem az üldözött és tönkrejutott kereskedőosztály érdekében. Nem az én hibám, hogy nem tudtam eredményt elérni. Egy ország állapotát abból tudjuk meg legjobban, ha megnézzük a kereskedelem helyzetét és a tőzsde arculatát. Szörnyü képe volna az idegennek Magyarország helyzetéről, ha belenézne a kereskedelmünk mai életébe. Földkörüli utamon nem volt olyan eldugott zuga a világnak, ahol magyarokkal ne találkoztam volna, de nem luxusutazókkal, hanem magyarokkal, akik azért vándoroltak ki a hazájukból, mert nem tudták itt megkeresni kenyerüket.

Ebben a percben lépett a terembe Rassay Károly, akit éljenzéssel fogadtak. Sándor Pál igy folytatta:
- Nem baráti érzés parancsolta, hogy vezéremül ismerem el Rassay Károlyt, én őt tartom az egyedüli férfiunak, aki az országot megválthatja mai helyzetéből. Rassay Károlynak kell kormányra kerülnie, más nem segit! Lám, Bethlen most jön rá arra, hová jutottunk a gazdasági lejtőn. Uramfia, hiszen tiz éve, hogy hatalmon van! És most beszél, amikor már késő? Éber Antal egy esti lapban dicsőiti Bethlen ezért a beszédéért. Végtelenül csodálom ezt Éber Antaltól.

Báró Madarassy-Beck Gyula volt a következő szónok:
- Bethlen szerint mindennek a világkrizis az oka. Felelősségem tudatában mondom, hogy ez nem igaz. Mi elbirtuk volna Trianont, a gazdasági válságot ennek a kormánynak a balkezes gazdasági politikája nélkül! Mint ahogyan elbirtuk volna ennek a kormánynak a gazdasági politikáját is, Trianon nélkül.  De együtt mind a kettőt nem.
A privilegizált üzemek gyilkos versenye kiölte az emberekből a becsületes munkában való hitet.
Az országban már mindenki ellenzéki.

Rassay Károly emelkedett ezután szólásra:
- Csökkenteni akarom a bizalmat, amit személyemnek előlegeznek. Deák Ferenc szavait idézem, aki igy szólt, amikor az ország egyetlen reménységét beléhelyezte: Olyan sulyos helyzetben van a haza, hogy egy embere nem birja a veszedelemből kivezetni. Én is azt mondom: csak ugy tudok eredményt kivivni, ha a polgárság szolidaritása megadja nekem az erkölcsi bázist. Ami Éber személyét és politikáját illeti, nem tudok egyetérteni Sándor Pál barátommal. Nem mondom én sem, hogy szélsőséges ellenzéki politikus való a kamara elnöki székébe, de nem való a kormány embere sem.

Az érdekképviseletekben a polgári önérzet és a polgári védekezés szellemében kell érvényesülni.
Magyarország elmult évszázadában minden valamirevaló államférfiu liberális volt. Ez az egyetlen elvi alap, amelyről elindulva még megtalálhatjuk a kivezető utat. Mivel a régi pártkeretek között nem tudunk felekezeti és foglalkozási különbség nélkül megszervezni a polgárságot, kénytelenek voltunk uj pártot alakitani. Tegnap megjelent nálam egy ur és azt kérdezte: lehet-e egységes frontot alkotni a választásokra? Én azt feleltem: polgári párt vagyunk és nem mehetünk együtt a szociáldemokráciával. A polgárság harcát harcoljuk és kérjük, hogy a polgárság keresse meg a maga vezéreit.

A jelenlévők Baracs Marcelt kivánták hallani, aki néhány lelkes szót szólt az oszladozó tömeghez.

Friedrich István: ”Bitorlók, akik az ország nyakán ülnek anélkül, hogy megkérdeznék a népet: akarja-e őket”?
Vasárnap délután a Budai Vigadó nagyterme az utolsó zugig megtelt a keresztény ellenzék gyülésére. A terem kicsinek bizonyult, hogy befogadja Friedrich István hiveit. Sármezey Endre nyitotta meg a gyülést. Szavait viharos éljenzés szakította félbe, mert Friedrich István érkezett meg, akit egy kislány virágcsokorral köszöntött.

Friedrich István lépett az szónoki emelvényre falrengető tapsok között és a következő beszédet mondotta:
- A miniszterelnök ur a jó Isten segítségével befejezte nyári szabadságát. Hazaérkezését epedve várta az ország, annál is inkább, mert már jóelőre beharangozták, hogy nyári pihenője alatt elkészitette uj gazdaságpolitikai programját. Hát, kérem, végre meghallottuk azt a hires programot! De nem sok örömünk telt benne! Gazdaságpolitikai koncepciója két konkrétumban csucsosodott ki: megigérte a bolétának 2 pengővel való fölemelését és kedvezményes csizmát helyezett kilátásba. A régi kisgazdaprogramból, ime, már csak a ráncos csizma maradt meg.
A kisgazdatársadalom boldog lehet, megkapta jutalmát a tizesztendős kormánytámogatásért: a csuszósszáru csizmát. (Közbekiáltások: „Mikor megy már el a kormány!”) Nem egyhamar, hölgyeim és uraim! Ők azt mondják, hogy Gondviselés küldte őket a nyakunkra. Hát nekik kötelességük kitartani. Csak nem hagyhatnak bennünket itt a szószban?

Én tisztelem-becsülöm a vidéki szolgabiró urakat és más karhatalmi közegeket. Nagyon derék, jó magyar emberek lehetnek. De hogy őket egyenesen Gondviselésnek fogadjam el, az ellen már tiltakozik a józan eszem. Márpedig ezt a mai uralmat a vidéki szolgabirák terrorja eröltette az ország nyakára.

Bevallom, hogy nagy zavarban vagyok, pedig engem nagyon nehéz zavarba hozni. A miniszterelnök úr engem tiz éve nevez demagógnak és most elmondta beszédében mindazt, amiért engem demagógnak szokott nevezni. A takarékosságról is beszélt. Végre! Végre, spórolni fognak! Lillafüred, freskók, a belügyi vigadó, protekciós egyének szanálása, kastélyvásárlások, álszövetkezetek alimentálása után bejelenti a miniszterelnök, hogy spórolni fognak. A történelem muzsáját. Kliót szeretném idehivni és végigkalauzolni ezen az országon. Szeretném neki azt mondani: Jer ide, Klió! Nézd meg ezt az országot, tedd kezed a szivedre és mond meg őszintén: láttál-e már a történelem folyamán ilyen konszolidált országot? Jer, nézd meg a peckes konszolidációt, amint merev derékkal ül az öszvéren, amelynek papája az álfascizmus, mamája az áldemokrácia volt.

Jer, nézd meg az egyedülálló konszolidációt. Olyan, mint a vásári bódé röpülő kutyája: hat hónapig röpül, hat hónapig nem röpül. Most éppen nem röpül. Röpülni senki sem látta! (Nagy taps és nevetés.) Nézd, hogy lelóg a lába. Az öszvér majd meggebed alatta, de ül rajta karakánul, mint a bebalzsamozott Szolimán szultán. (Taps.) Nézd, hogy verekszik a világjelenségek furiáival, akár az öreg Don Quichote az ő Riznantéján. Nézd, kedves Klió, azt a sok Sanco Pansát, amint maszlagon fölhizott hosszu fülükön szamaragolnak a délibáb irányában. (Harsogó derültség.) Klió, jegyezd föl az annalesekbe, hogy itt a Duna mentén 8 millió magyart 10 év óta smoncákka, frázisokkal, maszlagokkal etetnek és minden a legnagyobb rendben megy.

A törvényhozásban 230 olyan vastagnyaku ül, akinek a vastag nyakán a fej csak igent tud inteni, nemet soha, - kivéve a telefonfülkében és a folyosó sarkában! Gyere sétálni, Klió, ebben a szép fővárosban. Ez valóban az élők városa. A holtak neveit levakarták az utcákról, hogy odabiggyesszék az élők neveit: saját becsesüket.

A freskók is kizárólag a jelenkor héroszait ábrázolják. De el ne felejtsd följegyezni, hogy nagy veszély idején a freskók fejeit át lehet mázolni. Látod, Klió, azt a rongyos nadrágu, görnyedt hátu, sápadt arcu alakot a fal mellett sompolyogni? Az a hires Névtelen Adófizető, akinek mindenét elvették egy ígéret ellenében, hogy szobrot fog kapni. Hát megkapták Önök a szobrot? (Óriási derültség.) Akik a nemzet nyakán ülnek a dolgozó társadalom megbizatása nélkül, anélkül, hogy időnkint megkérdezték az országot, akarja-e őket – bitorlók! (Taps.) A sors kerekét nem lehet megállapitani. El fog érkezni az idő, amikor átnézzük ennek az álkonszolidációnak a számadásait.

Ezután a tizéves dicsőséges uralom után nem lehet majd elsomfordálni, ugy, hogy: jöttem-mentem, 100 millió, - ettem-ittam, 100 millió…. Az uj rendszer nemcsak söpörni fog. hanem megszámoltatja azt, amelyik előtte volt. Készüljetek, szervezkedjetek, tömörüljetek, hogy szembenézhessünk a jövővel!

Tomboló éljenriadal üdvözölte Friedrich Istvánt beszéde végén.

A Wolff-párt gyülése az Angyalföldön
A Keresztény Községi Párt az Angyalföldön tartott gyülést. Homonnay Tivadar és Petrovácz Gyula voltak a szónokok. Homonnay Tivadar beszédében kifejtette, hogy a gyülölet szelleme helyébe a keresztény szeretetnek kell jönni.

A párt nyugalmat és békét akar, de ha provokálják, kész a harcot is fölvenni. A kereszténypárti vezérek reálpolitikusok. Nem osztályharcot, hanem osztályharmóniát hirdet és ha abszolút többségben kerülnek be a városházára, akkor meg tudják mutatni, hogy minden igéretüket beváltják. Petrovácz Gyula a szociáldemokrácia ellen jelentette be a harcot. Ezt a harcot, amely alatt ma a párt áll, a szeretet és a meggyőzés fegyverével fogja megharcolni, előtte ismeretlen marad a durvaság és a terror ereje. A közbeszólókat a közönség eltávolitotta.