Nyár derekán az erdőt bujva,
hol hűvös ernyőt tartanak
a tölgyfák s a magasból rezgő
álomtallérok hullanak,

kopár, magas törzsek között,
mint ősi templom rejtekén,
jársz magad, a levegőtenger
homályos, erdős fenekén,

rigó rikkant, pintyőke füttyent,
harkály kopácsol, gerle nyög,
szendereg elméd, de felébred
minden szendergő ösztönöd,

ág reccsen-roppan, arra nézel,
megállsz, figyelsz, önkéntelen,
félsz egy kicsit, pedig tudod hogy
nem környékez veszedelem,

a zaj iránt, a fák közül,
két szemet látsz merőn reád
szegezve, két sötét szemet
s egy orr sötét foltját alább,

egy okos, vad, állati arcot,
magát az egész állatot,
a vörhenyes szőrzetü testet,
csak féligmeddig láthatod,

tudod hogy őzbak, óvatos,
félénk őrszem, nem fenevad
s akarod, hogy minél tovább
tartson a kedves, szép kaland,

állsz mozdulatlan, mint a fák,
mint egy erdőbetett szobor,
míg szíved az ártatlan állat
szívével egy dobon dobol,

nem is sejted hogy megmozdultál,
az már szökik, vágtat tovább,
körme alatt egyre halkabban
recseg a korhadt száraz ág...