Dtum
Login with Facebookk
1933 | Április

Színházi bemutatók

A cselédszerzőt telefonhoz hívják. Így jelentkezik:

- Itt Stern úr beszél.

Ezen a közönség jóízűt, nagyot nevet. És hasonlókép jót, néha harsányat nevet Bús-Fekete László A pénz nem minden című vígszínházi darabjának igen sok vicces fordulatán, mondásán, holott ezek majd mind olyanok, mintha a Fliegende Blätter régi évfolyamaiból lennének kivágva. S a végén a közönség azzal távozik, hogy ez a darab megérte a pénzt.

Lehetetlen ezt a kis-igényűséget megmagyarázni. Az egész darab nem más, mint egy nagy díszlet, egy ház udvari része, megspékelve vicces vagy szentimentális jelenetekkel, amelyekben vicclapszerűen beállított alakok mozognak egy sovány és minden igazság nélküli mesécske fonalán - és ennek hatása van. Nem lehet mást mondani, minthogy a darab írójának különös, veleszületett ösztöne van a színház akusztikája iránt s ez az ösztön megsúgja neki, mikor mit kell mondani, hogy a közönség mulasson rajta. Valahogy az újja hegyével ki tudja tapogatni, milyen szó, mozdulat, esemény csattan el viccként. Érzi a színházat.

Ez az összes kvalitása. Elmésség, emberlátás, gondolkodás dolgában inkább alatta áll, mint fölötte közönsége átlagának. De ezzel az egy kvalitásával maga alá tudja hajtani az embereket egy estére. Ezen lehet felháborodni, megbotránkozni, gúnyolódni, de tenni róla nem tud senki. Ez az ösztön az a többlet, mellyel bírnia kell annak, aki igazi színpadi író akar lenni. S furcsa tragikomikum, hogy igazi, tehetséges írókban ritkábban szokott meglenni, mint Kotzebue utódaiban. Ügyes Kotzebuek mindig vannak, de drámaírót jó, ha kettőt tud felmutatni egy évszázad.

A drámaírás írói tehetség dolga, de a színpadi hatás megtanulhatatlan. Nem tehetség dolga, hanem egy különleges akusztika-érzéké.

Móricz Zsigmond nagy erővel megy neki témájának, nem elég neki, hogy alakjait, meséjét a színpad kívánalmainak megfelelően kidolgozza, hanem bele akarja gyúrni egy történeti anekdóta poharába egy kor életének egész tengerét. Nem akar alkalmazkodni a színpadhoz. A színpadot akarja az őt mindenben jellemző impetuozitással magához idomítani. Mondhatni, két dráma folyik le előttünk: a tulajdonképeni színdarab és az író viaskodása a színpaddal.

A murányi kaland közismert története, Wesselényi Ferenc szerelemmel való várszerzése Gyöngyösy István óta izgatta irodalmunk majd minden nemzedékét. Nem csoda, - körülbelül az egyetlen szerelmi kaland magyar történelmi szereplők között, amit ismerünk. A magyar történelmi regényt és drámát nagy mértékben bénító szegénység az, hogy történelmeink alakjai csak mint hősök, államférfiak, hazafiak állnak tudatunkban, magánéletük dolgai, szerelmeik, családi életük részletei ismeretlenek maradtak.

 

E mellett a közvélemény átlaga egy évezredre visszamenőleg kiterjeszti a de mortuis nil nisi bene kétséges értékű elvét s ezzel veszedelmessé teszi az íróra, hogy regényben, drámában felhasználható helyzeteket költsön a mult alakjai köré. Az új történelmi iskola tanítása még nem hatolt át eléggé valószerűbb, romantikátlan szemléletével, hogy kellően elő tudta volna készíteni a talajt a közönségben a történelmi téma szabadabb írói kezelése számára.

A Murányi Vénusz történetének költői feldolgozását a romantikus szemlélet nehezítette meg. A mult század közepének költői, Arany, Petőfi, Tompa ezért nem tudtak boldogulni a témával. Széchy Máriában a hősnőt, a kardos, páncélos magyar Pallas Athénét láttak meg csupán, akinek problémája az a honleányi gond, hogy szabad-e az erdélyi párt elárulásával átjátszani Murányt a császáriak kezére.

 

Ez a beállítás történelmileg sem igaz, Gyöngyösynél sem játszik számba-vehető szerepet. Számtalan esetet tudunk, mikor magyar főurak hazafias skrupulusok nélkül, anyagi vagy családi érdekből cseréltek pártokat. Mért kell éppen Széchy Máriából hősnőt csinálni, akit tragikus konfliktusba dönt a császárpárti Wesselényi iránti szerelem? Asszonyok ritkán politikus lények, a XVII. században még sokkal kevésbé voltak azok, mint ma. S asszonyt mindenek felett, minden korban két ösztön hajt: szerelem és anyagi érdek.

Móricz Zsigmond itt fogja meg a témát, eredetibben, reálisabban és bátrabban, mint bárki előtte. Az őt különösképpen jellemző módon az anyagi ügyekből indul ki. Sógorai, a duhaj, részeges Illésházy és a buta Listius ki akarják forgatni Máriát a várbirtokából, egész vagyonából valami régi adósság fejében. A komplott, melynek lelke Mária nővére, Éva, Illésházy hideglelős felesége, már kész a szerződés már meg van írva, csak alá kell iratni Máriával. A sarokba szorult úr-nőnek kapóra jön Wesselényi egy parasztember útján küldött izenete és szerelmi ajánlata. Elgondolásban ez kitűnő, az egyetlen lehetőség a téma drámai motiválására.

 

Nem küszöböli ki azonban a témának azt a nehézségét, amely a drámaiasítást lehetetlenné teszi a két főszereplő. Wesselényi és Mária csak a vége felé találkoznak és akkor sincs közöttük konfliktus lehetősége. Mind a ketten ugyanazt akarják, legfeljebb némi politikai ellentét van köztük, melyet Mária helyzetét ismerve, alig tekinthetünk komolynak. Ez arra kényszeríti az írót, hogy a másodsorban álló dolgokat hangsúlyozza ki, a háttért vesse előtérbe - a drámai egyensúly nem lehet szilárd. A téma merevnek bizonyul az író számára, erőszakolni kell és mégse hajlik.

Széchy Máriáról Móricz lehúzza a történelmi páthosz páncélját. Nem a hősnőt emeli ki benne, hanem a pompakedvelő, szerelemre vágyó fiatal szépasszonyt, aki azért úgy tud harcolni az érdekéért és Illésházy brutális szerelmi ostroma ellen, mint a vércse. A hadi fegyvereket úgy veszi magára, mint egy báli jelmezt, maga mulat legjobban ezen a maskarán. Ez a kis részlet árulja el legjobban Móricz intim történelemszemléletét.

 

A páncélos, pajzsos régi harci fegyverekre az emberek úgy szoktak nézni, mint valami félelmes, áhítatkeltő dologra a múzeumban, régi képeken, - Móricz az első az irodalomban, aki észreveszi, hogy a maga idején ez nem volt sem félelmesebb, sem áhítatkeltőbb, mint a mai katonai egyenruha; megvolt a humora is, lehetett vele tréfálni. Ebből a kis részletből is látni lehet Móricz attitüdéjet a mult alakjaival és dolgaival szemben: reálisan fogja meg őket, az iskolai prestige lehámozásával, mindennek az igazi valóját igyekszik kitapintani. Ezzel megmutatja az utat, amelyen a magyar történeti dráma kialakulhat.

 

Eddig a romantikus történetszemlélet tette lehetetlenné, hogy ilyen történeti dráma kialakuljon, a történeti alakok és helyzetek élettelenné idealizált ábrázolása, a valóságot tudomásul nem vevő légköre miatt nem tudtak a történelmi drámák írói boldogulni. A Bánk bán erőteljes kezdését elcukrosították. A murányi kaland, mint sok másban, ebben is kezd valamit s ezzel fontosságra jut a drámatörténelem szempontjából. Önfeláldozással kezdi, mert a közönségbe belegyökeresített történelmi tudattal száll szembe. A közönség ugyanis nem úgy kívánja a dolgokat látni, ahogy a kortársak látták, hanem ahogy ő látja.

"Zordon, de ragyogó lovagkor, kiégett piros északi fény" - így kezdi Petőfi a maga murányi költeményét. Móricz nem gyújtja meg újra ezt a piros északi fényt, nem is látja. Ő azt látja, hogy ennek a lovagkornak az emberei ugyanolyan különböző emberek voltak, brutálisabb módszerekkel, mint bármely más koréi, hogy akkor is az anyagi érdek fűtötte őket, a szerelmük nem volt csupa troubadour-dal, volt benne fékezetlen érzékiség, akkor is voltak duhaj, durva emberek, a boros kupák nemcsak hazafias felköszöntőkre valók voltak, hanem le is részegedtek tartalmuktól, voltak hideglelős, frigid asszonyok, akiket gyötört a kapzsiság, az irigység pompázó, jól élő szép testvérükre, a várélet nem volt csak fegyvercsörgés, szavalat és gitár-szó, hanem sokszor a nélkülözés tanyája is, mikor az uraknak is szűkösen volt élelmük.

 

Számtalan apró, a színpadon alig észrevehető részlet mutatja, hogy A murányi kaland az írói bátorság ténye, roham egy ártalmassá merevedett hagyomány ellen. Annak a kornak egyik főúri típusa Balassi Menyhárt volt, - ki mert eddig régi magyar főurat úgy színpadra vinni, ahogy Móricz ezt az Illésházyt, Éva feleségét, Listiust?

 

Az előbbiben a Tündérkert Báthory Gáborának emlékét érezzük, Báthory lényének geniális vonásai nélkül - ki tagadhatja, hogy ilyen is lehetett a XVII. század magyar főurai közt? Ami ellenvetés Illésházy ellen lehet az nem történelmi, hanem dramaturgiai: az alak túldagad a darabon, kelleténél előbbre jut az előtérben s sötét színezetével megszakítja a vígjáték derűs áramát. Ebben része van Kiss Ferencnek is, aki a maga koncepcióján belül kivételes erővel alakítja meg Illésházyt, de a koncepció túlzott, nem a darab stílusából való, attól szinte független. Viszont Cs. Aczél Ilona Illésházynéjából valahogy kiesik a humor, a nyilván komikusnak gondolt alak keserű ízt kap. Az egyik színész többet, a másik kevesebbet ad a kelleténél.


Móricz többet gyúrt bele darabjába, mint amennyit a színpad megbír, de azért tette, mert sokkal többet akart egy történeti anekdota mulatságos formálásánál: mintegy átmetszetét akarta adni az egész kornak, amelyben az anekdota lejátszódott. A kor problémáinak egész sorát érinti a főurak vagyonszerző kapzsiságától kezdve a jobbágyok sorsáig, amelyet Nagy János üzenethordó parasztemberben, a darab egyik legjobban megrajzolt alakjában személyesít meg. (Ezt az alakot Hosszú Zoltán jó ízzel, reális alakító erővel játssza.) Itt mutatkozik meg, hogy A murányi kaland mért ingadozik a színpadon: az író túlságosan gazdag a témájához képest, erőszakolja a dolgokat. Mert, ismétlem furcsa dolog a színház.

 

Az egyik szerzőnek a szegénysége válik sikerforrássá, a másiknak a gazdagsága ás vermet. S feltűnik a színházi paradoxon: az igazi írótól a legmagasabb tökéletességet kívánjuk, a mesterembertől beérjük azzal, amit adni tud, bármi kevés is. Móricz tálbősége az oka annak, hogy mondanivalói nem tudnak beállni a színpadnak akusztikájába. Sok dolog darabjában jó irodalom, de kevésbé jó színház. Az igazi színdarab pedig nemcsak irodalom, hanem irodalom + színház. A sikerhez, sajnos, az utóbbiból kell nagyobb rész. A murányi kaland-ban benne van a nagyszerű író, de kelleténél kevesebb van a színházból.

Nem lehet tagadni, hogy a darab színrehozatalával a Nemzeti Színház bátorságot tanusított. Rendezés és előadás szinte igazgatói programnak tűnik fel az eddiginél szabadabb hang megütésének; a kockázat bátorságának. Az egész előadás hatalmas erőfeszítése a rendezésnek és színjátszásnak. Szokatlanul nagy apparátust mozgat a technika és díszletezés minden eszközének mozgósításával s mindez pontosan összevág.

 

A színészek nem tudnak most egyszerre tökéletesen beleilleszkedni a darab újszerű stílusába, főként a dialogus természetes, egyszerű hangjába, a történelmi jelmezzel magukra veszik a megszokott szavaló páthosz s az ezzel járó túlzott beszéd emlékeit. Ez Petheő Attilára épúgy áll, mint a többi férfiakra, míg a nők jobban eltalálják a hangot. Somogyi Erzsiben kissé keveseljük az erőt, aminek mégis kellene lenni Széchy Máriában, Mátrai Erzsi finom, halk játékát teljesen élveztük.

Azt a tapasztalatot tettük, hogy A murányi kaland, napokkal azután, hogy a színpadon láttuk, az emlékünkben sokkal jobbnak és jelentősebbnek tűnik fel. Számtalan sikeres darabra rövid idővel előadásuk után csak erőltetve tudunk visszaemlékezni, - ez a darab megmarad bennünk. S ezt érték-ítéletnek tekintjük. A színházi ember egy estének dolgozik, az író a maradandóságnak.

*

A színházi embernek egyik típusa Bús-Fekete László, aki csupa ösztönből, naivul dolgozik és időnkint ráhibáz a sikerre. A másik típushoz Fodor László tartozik. Ő célbaveszi a sikert, tudatosan keresi az elemeit. A témát úgy gondolja ki, hogy összevágjon a közönség vágyálmaival, a szerkezeti elemeket hatásra dolgozza ki, belevisz valami egészen könnyű filozófia-félét is, alibi-igazolásul s a viccek, amelyek a cselekménybe bele vannak tűzdelve, bizonyos elmésségre tartanak igényt. Az egésznek így a vegyi készítményre emlékeztető íze van, csak a vitamin kevés benne. Az ilyen darabírásnak régóta jólkifejlett technikája van, akinek valamelyes színpadi érzéke van, az megtanulhatja.

 

A színháznak szüksége van erre a darabírási módra s ezért nem lehet jogosultságát tagadni. Kritikailag azonban bajos róla szólni, mert csak azt lehet róla variálni, amit az ember más hasonló darabokról már számtalanszor elmondott. Csak ezt mondhatjuk Fodor László Rulett című darabjáról, melyet a Magyar Színházban játszanak olyan előadásban, amely megfelel a mai pesti színjátszás átlag-színvonalának.

<<
<
1
2
3
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98