Dtum
Login with Facebookk
1935 | Május

Csók István - Rippl Rónai és én

Sokszor elgondoltam már a multban, nem volna-e jó megírni Rippl-Rónaival való barátságom és pályafutásunk történetét. Majdnem egyidőben kezdtük művészi tanulmányainkat. Küzdelmeink és sikereink is körülbelül egyidőre esnek. A kor, melyben éltünk és fejlődtünk, egyik legérdekesebb fejezete lesz műtörténelmünknek s hogy mit váltott ki kettőnkből?... de ennek taglalása már más tollra vár.

 

Én megelégszem azzal is, ha sikerülni fog némi fényt vetnem azokra a régi szép napokra, melyekben összehozott sorsom Rippli Jóskával. Azokra a mámoros időkre, melyekben együtt álmodtunk diadalról, világhírről s mindarról a szépről és jóról, melyért érdemes művésznek, sőt mi több, fiatalnak lenni. Rippl-Rónai akkoriban Liprinek nevezte magát. A jó kaposváriak hívták így közmegelégedésre a "fődilektor" urat meg a családját, természetesen köztük Jóskát is.

Lipri édesatyja elemi iskolai főigazgató volt s mindenki szerette páratlan humoráért meg magyaros temperamentumáért, melyet Józsi fia is teljes mértékben örökölt. Mesébe illő jelenet is volt az, mikor az öreg úr a nagyvendéglő éttermében, kezében egy szál fekete retekkel illegett a cigány előtt s ütötte a retekkel a nótához a taktust. Ha kedvére muzsikáltak, nagykegyesen megkínálta a bandát egy-egy szelet retekkel, amit aztán a cigányok kellő áhítattal el is fogyasztottak. De sört már másnak kellett fizetni hozzá.

Ezt a jókedvet vitte ki kísérőül talentuma mellé a Lipri Münchenbe. Ott aztán hamarosan bekerült az akadémiára és egyik főbüszkesége lett Herterich rajziskolájának.

Én ez egész idő alatt Budapesten jártam, amikor jártam, az Andrássy-úti (akkor még Sugár-út) mintarajziskolába. Tizennyolc évemmel (Lipri ekkor felül volt húszon) el sem tudtam képzelni a vakmerőséget, mindjárt külföldön kezdeni meg a tanulást. Nem úgy Lipri. Amint egy kis pénzt szedett össze, otthagyott patikát, grófi nevelősködést, ment egyenesen Münchenbe.

 

Párisba mindjárt még ő sem merészkedett, mert akkoriban dogma volt, hogy először Münchenben kell megszerezni az alapot, csak aztán következhet Páris. Hozzá, mialatt Lipri vasszorgalommal tanult Münchenben, én hónap elején néztem csak be többnyire a rajziskolába a - havipénzemért, amit szüleim - tekintve gyakori lakásváltoztatásaimat - mindig ide küldtek. Engem teljesen kielégített az őgyelgés az akkor épülő Sugár-úton. Reggel, este kávéház, vacsora után cigány volt a program. Az öreg Glatter nagyszerűen tudta dalolni: Csurog a hajamról a zsír...

Képzelhetni, mekkora szemeket meresztettek itthonhagyott kollegáim, mikor aztán 1885 októberében kikerülve végre Münchenbe - nemcsak fölvettek az akadémiára, de karácsonyra olyan aktot rajzoltam, hogy Löfftz professzor első sorban felvett világhíres festőiskolájába. Nagyot is esett az itthoniak szemében a müncheni akadémia tekintélye.

Ekkor találkoztam elsőízben a Liprivel.

De ennek a találkozásnak egy kis pikáns előzménye is volt!

Volt akkoriban Budapesten egy nagyon kedvelt képes havi folyóirat, Magyar Szalon volt a címe. Ennek a lapnak a szerkesztősége gondolt merészet és nagyot. Pályázatot hirdetett rajzokra. Első díj 250 frank stb. Nos, a 250 frankot megnyertem én. Rippli csak a második díjat.

Hogy történhetett, máig sem értem. Rippli rajza igazán művészi volt. Oly raffinement-nal volt csinálva, hogy későbbi korszakának is becsületére vált volna. Talán témája túlegyszerűsége (öregasszony unokájával) nem birt konkurrálni az én sokalakos kompozíciómmal. Rajzom, technikáját tekintve, messze Ripplié mögött maradt, de mert - egy leégett házban bennpusztult legényt meglehetős hatásosan ábrázolt, amint siratja a falu népe, - győztesként került ki a versenyből.

Garay Ákos, aki már szeptemberben kiment Münchenbe s tudta, hogy én is odakészülök, hosszú levelet írt nekem. Pisti, ki ne gyere. Rippli borzasztó dühös rád. Azt mondja, amint találkoztok, provokálni fog. Megverekszik veled egy szál kardra.

Másnap megérkeztem Münchenbe.

*

München! Ez a név! Reszket a toll kezemben, amint leírom. A mámor, a vidámság, az ifjúság városa. Boldog vagyok, ha rá emlékezem. Megvannak-e még koncertjeid az Odeonban, Wagner-ciklusaid az Operában? Nyílnak-e még Tutzing rózsái a sternbergi tó partján, ahol feledhetetlen pisztráng-vacsorákat élveztem holdvilággal és rajnai borral. Hát a vidám blechmuzik a kellerekben, az Oktoberfest, a Salvator és más egyéb sörspecialitások. Tiroli schuhplattler tánc és jódli, farsangi tréfák, álarcosbálok s mindezeknek koronája - pezsgős vacsorák a Café Luitpold-ban, miket szőke Gretchenek mosolya tett teljessé bizonyára megvan mindez még mindig - csak már nem nekem.

A magyarok ez időben - dacára, hogy a magyar kormány jó egy csomó fiatal festőt, Benczúrral az élen, hazaédesgetett - szép számmal maradtak Münchenben. Nemcsak tanulók, de kész festők is szívesebben tartózkodtak itt, mint bárhol másutt a világon. Itt tanultak, itt váltak valamivé és last but not least - jócskán kerestek is. De magyarok lévén, természetesen München sem volt képes együtt tartani őket.

A "Café Probst" volt a beérkezettek (később főrendek) főhadiszállása, billiárd, kártya - főképpen négyes tarokk volt a rendes szórakozásuk. Ellenlábasuk Hollósy, a köréje sereglett fiatalokkal együtt többnyire az akadémia körüli kis kocsmákat kultiválta. Hollósy oly hallatlan lenézéssel beszélt Baditz, Kéméndy, Peske, Pataky és Eisenhut művészetéről, hogy minden hajunk szála égnek meredt tőle. Egyedül Karcsayt ismerte el némileg.

 

De a németek, maga Lenbach se jártak jobban. Leiblt azonban nagyrabecsülte. Hanem a franciák, pláne Bastein Lepage! Róluk aztán oly lelkesen beszélt, mely mindnyájunkat elbódított. Ez volt az ok, hogy később Párisban sem láttunk mást, csak Bastien Lepaget, no meg Dagnan Bouveret-et. Már akkor feltünt nekem, hogy Rippl - ha nem is szólt ellene - mellette sem nyilatkozott s Bastien Lepage határozottan hidegen hagyta.

Pár nappal megérkezésem után Garay bemutatott Hollósynak. A kis kocsmában, ahol a mester törzskarával a kerekasztal mellett sörözött, vegyesen ültek - kiki a maga törzsasztalánál persze - olaszok, lengyelek, németek stb., mind fiatal, üde reménységei a jövőnek. Hollósy szívesen látott, bár szemmelláthatólag dühös volt valamiért. Később megtudtam, a korcsmáros nem akart hitelezni többé.


Rövid vacsora után, Münchenbe érkezésem örömére pezsgőt akartam hozatni. Szándékomnak váratlan eredménye lett. Hollósy felállt s kijelentette, hogy ez egy piszok, komisz kocsma, tisztességes ember itt nem ihat pezsgőt. Hanem fiúk, mondok valamit. Tudok én ide nem messze egy finom kocsmát, oda menjünk. Ott aztán a Puszi hozathat annyi pezsgőt, amennyi belénk fér.

Az egész társaság, Neogrády, Kukuly, Lányi a rajztanár, Vuja a technikus, Garay, jómagam üdvrivalgással követtük Hollósyt s csakhamar ott ültünk a "finum kocsmá"-ban, amely olyan obskur volt, mint amit otthagytunk.

Jóval később tudtam meg, hogy a "finum kocsma" tulajdonosa, becsületes nevén Kothmüller, - ujdonsült háziur volt. Házában műterme üresen állott, ebbe minden áron piktort akart fogni. Végre Hollósy kötélnek állt a következő feltételek mellett: Három hónapig nem fizet házbért, a háziúr köteles áthozatni Hollósy holmiját (ez volt legkönnyebb teljesítmény), és előlegez még ötven márkát. Ezt tegye meg egy budapesti háziúr.

Hollósy becsülete egyszerre száz percenttel emelkedett, amint első szóra két üveg francia pezsgőt rendeltem. Mikor már az ötödik üveg tartalmát töltögette poharainkba Csanettl, a vendéglős igazán csinos unokahuga, nyílik az ajtó s belépett egy nagyon megnyerő arcú, meglehetősen eleganciával öltözködő fiatalúr s egyenesen Hollósynak tartott. Hallottuk, amint mondta, hogy a régi helyen kereste a társaságot, de a fekete táblán olvasta, hogy idejöttünk.

- Te, tudod-e, ki ez? - sugta Garay Ákos. - Rippli!

Ripplinek jóformán ideje sem volt bemutatkozni, én már két tele pohár pezsgővel álltam előtte.

- Hallom, Rippl úr párbajozni akar velem. No hát, itt a fegyver. Tessék. Lássuk, ki a legény a csárdában.

- Ki ez? - szólt meglepve Rippl.

- Csók Pista - felelte Garay Ákos -, aki elnyerte előled a "Magyar Szalon" díját, s akivel te meg akarsz verekedni.

- De meg is verekszem ám, hozzá a saját fegyverével, - aztán összeölelkeztünk s fenékig ürítettük poharainkat.

Mikor záróra teltével hallatlan vidám hangulatban hazafelé tartottunk, csak úgy harsogott az ucca a magyar nótától:

Jaz münkheni Türken ucca
Ki van végig flacterozva.
Hogyha végig menek rajta - Hu!
Citerál a csizmám sarka.

*

Az esti aktrajzolásnál állandóan egymás mellett ültünk, Rippli és én. Ez azért is jó volt, mert amellett, hogy hallgatag verseny fejlődött köztünk, kedvünkre beszélgethettünk terveinkről, vágyainkrúl. Roppantul csodálkoztam, hogy Jóska, ellentétben velem, s az összes rajziskolákkal, nem ambicionálja a bejuthatást Löfftz festőiskolájába. Én, hogy bekerültem hozzá, úgy fogtam fel (mint mindenki más), hogy ez már biztos jele jövő művészi sikereimnek. Nem úgy Rippli. Kereken kijelentette, csak egy hely van a világon, ahol érdemes tanulni, s ez Páris!

Páris! Hiszen azt én is tudtam, hogy Páris a nap. Páris a forrás, mely egyedül képes felüdíteni a tikkadt piktor-lelkeket. Sőt olvastam Zola akkortájt megjelent híres regényét, a ŤL'oeuvreť-t is. Tudtam, mi a pleinair, hogy Claudius tragédiája nem kitalálás és a Salon des Refusées nem agyrém. Magam is vágytam valami friss, soha nem látott szenzációra. Eh, meg lehet azt csinálni Münchenben is! - Oly hatalmas ecsetvonásokkal, égő színekkel raktam tele vásznamat mindjárt az első tanulmánynál a Löfftz-iskolában, minőre csak egy tapasztalatlan, vakmerő ifjú erő képes.

Aki a Löfftz-iskola, sőt a müncheni festőakadémia akkori tradicióit ismeri, tudhatja csak, mit jelentett ez a szörnyű rebellis merénylet. Ma ilyesmit direkte megkívánnak egy jobb növendéktől, de akkor ez szentségtörés volt. - Ha a mester ezt akceptálja, suttogták a kollégák a hátam mögött, akkor az egész iskola felfordul. Nos, a mester nem is akceptálta természetesen. Keserűen konstatálta csupán, mekkorát csalódott bennem. Nem ezt vártam öntől, brilliáns rajzai után - sarlatán van elég, de kevés az igazi művész! - És a Löfftz-iskola meg volt mentve.

Rippli ez időben már Párisban volt. Leveleiben még jobban hívott, mint élő szóval azelőtt. - Nem neked való hely München, Pisti, írja megható szeretettel levelemre, melyben elpanaszoltam neki, hogy' jártam első kísérletemmel. - Jöjj Párisba, itt tág tere van fejlődésednek, sőt itt ilyenért becsülnének csak meg igazán! - Mennyire meglepett, mikor aztán nemsokára magam is Párisban voltam, hogy a francia modern művészet e nagy rajongója - Munkácsy-tanítvány volt!

Azt hiszem, nem lett volna csuda, ha azonnal szedem sátorfámat és otthagyva a müncheni iskola fojtott levegőjét, Párisba igyekszem lélegzetet venni. De nem így történt. Édesapám is kért, fejezzem be még ezt az évet Münchenben. De nem eresztett legfőképpen maga München. Igaz, Rippl nagyon hiányzott, de megmaradt a többi magyar, sőt Grünwald Béla, Halmi, Faragó, Szamossy stb. érkezése még pluszt is jelentett. De mindenekfelett ott ragyogott - mint tündöklő fényével a Véga a többi csillagok felett - Unger mama csodás magyar konyhája. - München gyönyörűségeihez még töltött káposzta, túrós csusza és disznótoros vacsorák! Páris le volt győzve.

Unger mama filigrán, bájos asszonyka volt. Férje, miután megunta Miskolc zenére éhes fiatalságát zongorára és csellóra oktatni, elhatározta, majd ő megmutatja, hogy nem megingathatatlan Rembrandt trónja sem. Ezt beigazolni persze ő is Münchent szemelte ki archimedesi pontnak. Egy ízben Hollósyt, ki már évek óta nem volt Magyarországon és állandóan szidta - valljuk meg, jogosan - a német kosztot, meghívta egy kis magyaros vacsorára. Hollósy másnap a "finum kocsmá"-jában megint dühöngött s végül ránkförmedt. - Fiúk, mondok valamit, ha van egy csöpp eszetek, ráveszitek Ungernét, főzzön nektek. Az angyalok sem esznek különbet.

Nem tellett bele egy hét, olyan híre kerekedett a magyar konyhának, hogy németek, olaszok, amerikaiak, stb. is jártak közibénk. Csak azért nem voltunk többen, mert az egyszerűen lehetetlen volt a szűk kis lakásban.

Ez akkor történt, mikor Rippl nem ment még ki Párisba. Természetesen, mi ifjú óriások, külön asztalnál ültünk. Képzelhetni, milyen volt nálunk az uralkodó tónus! "A főrendek" - így hívtuk mi az arrivéeket comme il faut viselkedésükért - viszont ők "a kanászklub" megtisztelő címével tüntettek ki bennünket szintén a magaviseletünkért. Rippl volt a számadó. Kanászok: Neogrády, Kukuly, Szamossy, jómagam stb. Kanászbojtár, mint legfiatalabb, Garay Ákos, aki remek karikatúrákat készített rólunk.

Hollósy - pedig az ő eszméje volt a magyar konyha - nem járt közibénk. Gyűlölete a főrendek iránt oly nagyfokú volt, hogy inkább ette a rossz, faggyus német kosztot, csak hogy ne kelljen egy levegőt szívni "Daditz" atyával - így nevezte Baditzot - és társaival. Ezentúl itt-ott feketénél találkoztunk csak vele. Felkerestük őt a Ťfinum kocsmáť-jában is, mert még mindig kitartott mellette. Házbér fejében - mert most már azt is fizetett - lepingálta a derék Kothmüllert.

Hollósynak a "finum kocsmá"-ban hűséges társa volt Kukuly Feri. A bájos Csanettl szőke copfja és kék szemei azonban jobban vonzották őt, mint Hollósy társasága. Egy este, bevett szokása ellenére, Hollósy is, Kukuly is fölkeltek, hogy ők bizony hazamennek. Természetesen mi sem maradtunk. Hollósy fölment a műtermébe, ami a ház padlásán volt, mi meg, miután Kukuly lakott legközelebb, tőle is elbucsuztunk. Alig zárta be Kukuly maga mögött a kaput, mi tanácstalanul néztünk egymásra. Kisült, hogy még mindig szomjasak vagyunk. Hova megyünk? - Eh, gyerünk vissza.

Pár perc mulva Csanettl, de ezúttal külön szobában, beigazolta, hogy még nem felejtette el töltögetni poharainkba a pezsgőt.

Ekkor egyikünknek - nekem? - Ripplinek? - Neográdynak? már nem emlékszem biztosan - vakmerő ötlete támadt. Megkérte Csanettlt, hozzon egy centimétert a varrókosarából. Nagyon kiváncsiak voltunk, mi lesz vajjon? Csanettl volt legkíváncsibb.

- Tudjátok, hangzott, már rég szeget ütött a fejembe Csanettl harisnyakötője. Hány centiméter lehet? Soha ilyen jó alkalom. Nincs itt Kukuly, most megmérhetjük.

Csanettl kacérul jelentette ki, majd kimegy a szobájába, ott leveti harisnyakötőjét, behozza, tessék, meg lehet mérni!

- Hohó, tiltakozott Rippli. Nem oda Buda. Majd, hogy a nénje harisnyakötőjét hozza be. Persze, az jóval bővebb. (Akkor még nem voltak divatosak a mai karcsú idomok.) Semmi csalás, helyszíni szemléhez ragaszkodom.

Csanettl megadta magát. Ilyen argumentumnak lehetetlen ellentmondani. Mosolyogva emelte fel - tán kissé magasabbra a szoknyáját, a jó ügy iránti buzgalomból, hogy a mérés hibátlan legyen. Lehajoltam - ellenőrizni persze. Neogrády, Szamossy, Faragó, mind, csillogó szemekkel lesték az eredményt. Rippli szakértelemmel tartotta kezében a centimétert. No most! rajta.

Ebben a pillanatban felszakadt az ajtó. A küszöbön ott állt sápadt arccal, tágranyilt szemekkel, mint Don Juan kőszobor vendége - Kukuly!

De szemei nem Csanettl bájait nézték. Ránk vetette fájdalmas tekintetét. Szemeiből egy egész világ csalódottsága sugárzott felénk. Kínos hallgatás. - Mi lesz most? Szemrehányások özönével fog-e elhalmozni bennünket. - Vagy kérdőre vonja Csanettlt. - Vagy megvetően távozni fog, hogy soha többé ne érintkezzen velünk? Végre megszólalt, síri hangon, mely az öreg Komthurnak is becsületére vált volna:

- És ezek az ember jóbarátai!

Párisi útja előtt még egy mulatságos esete volt Liprinek.


A Löwenbräukeller óriási termében történt, mikor Löfftz tiszteletére bankett volt. A kanászklub természetesen teljes számban megjelent. Ezen az estén aratta Szamossy élete legnagyobb diadalát. Szamossy, Munkácsy első mesterének a fia, eredetileg hegedűművésznek készült. Kitüntetéssel végezte el az öreg Hubernél a Konzervatoriumot - mikor Munkácsy jobbnak látta, ha festőnek megy. Így került közibénk Münchenbe. Bériaud egy virtuóz darabját játszotta el Löfftz tiszteletére és oly óriási sikere volt, hogy az akadémia professzorai vállukon hordozták körül a teremben. Mindnyájan túláradó örömmel, boldogan szorítottunk vele kezet, amint asztalunkhoz visszatért, csak Lányi, a pedáns, ösztöndíjas rajztanár, nem látszott róla tudomást venni.

 

Borzasztó komor ábrázattal meredt az előtte heverő tányéron, gyanus, barna szószban uszkáló megnevezhetetlen valamire, melyet a pincérlány "tahámsz piflámot" szavakkal tett eléje és rögtön el is tünt. - Mi baj Lányi úr, kérdezte tőle Lipri. Olyan arcot vág, mint akinek a titkok megették a kenyerét. - Kérem, felelte Lányi, én boeuf á la modeot rendeltem s nézze, mit hozott nekem ez a bestia. - Csakugyan, szólt most Kéméndy, nagyon gyanus a színe, szinte érezni lehet az illatát. - Én szólnék a vendéglősnek, mondja újból Rippli. - Hiszen szólnék én is, csak tudnám, hol találom. - Ott van ni, szólt Rippli, s rámutat egy disztingvált külsejű, fehér szakállas és fehér mellényes öreg úrra. Lányi, se szó, se beszéd, csak elrohan s a hüledező ismeretlennek rossz németséggel előadja, hogy neki nem kell a boeuf á la mode.

- De uram, szólt az öreg úr. Azaz én értem önt, mert magam sem szeretem ezt az ételt. Szívesen is segítenék Önön, ha én volnék a vendéglős, de én, sajnos, csak Professor Lindenschmidt vagyok.

Ezen az éjszakán három vidám magyar tartott hazafelé. Azaz csak kettő; mert Lányi újból sötéten meredt maga elé. Annál jobb kedve volt a két lakótársnak, Garay Ákosnak és Ripplinek. Egyszerre megszólal Lányi:

- Önök könnyen nevetnek. Mindjárt otthon vannak. De én! Még legalább fél órát kell gyalogolnom, mire hazaérek.

- Hát tudja mit, Lányi úr, szólt Rippli. Jöjjön hozzánk. Pompás diványunk van, szívesen látjuk. Hozzá annyira megszerettem magát, hogy bruderschaftot szeretnék inni önnel, mielőtt Párisba megyek. (Akkor ez is divat volt.) Persze csak úgy, ha meg nem sérteném.

- Óh kérem, dehogy, sőt! Nagyobb megtiszteltetés már nem is érhetne. Eddig gondolkoztam, elfogadjam-e az éjjeli szállást, de most már önökkel tartok.

Lefekvés előtt Rippli odaszólt Garayhoz. - Te Ákos, most jut eszembe, hiszen Lányi úr azért jött fel hozzánk, hogy brudert igyunk. Hol a bor?

- A bor - felelte Garay - hiszen mind elfogyott tegnap.

- Ejnye, ejnye. A kocsmák meg már mind zárva vannak, még sört se lehet hozni. Tudja mit, Lányi úr, szükség törvényt bont. Igyunk vízzel brudert. Ákos, hol a kancsó?

- Hát nem tudod? Még a mult héten összetörött.

- Az ám, csakugyan. Poharunk meg már emberemlékezet óta nincsen. Hopp, megvan! Itt a lavór, tele vízzel.

De hát mit cifrázzam tovább. Denique Rippli és Lányi hűségesen bruderschaftot ittak a lavórbul.

Aztán Rippli vonatra ült s meg sem állt Párisig. Én egy évre rá - előbb a nyarat a szülei háznál töltöttem - követtem őt. Utam Münchenen vitt keresztül. Búcsúzóra benéztem Unger mamáékhoz is. De bizony Szamossy, a magyar kvartett nem volt már. Ebéd után egy fekete szakállas német piktor pengette a gitárt s énekelt hozzá kellemes baritonján ábrándos német dalokat.

Egész Párisig a fülembe csengett s mindmáig nem feledtem el a refraint. Sokszor rajtakapom magam most is, amint festés közben halkan dudolgatom:

"Oh, wenn es noch immer so wäre"
De soha sem lesz már többé úgy!

A remény, hogy a müncheni szép napok Párisban ismétlődni fognak, hiúnak bizonyult. De ebben az óriási városban ez nem is lehetett máskép. - A léha Páris ugyancsak komoly, ha tanulásról van szó. A Julién Akadémián a világ összes nemzetei képviselve voltak s ezek mind azt ambicionálták, hogy lefőzzék egymást, ha lehet, még a franciákat is. A farsangi tréfák, a Quatresarts meztelen báljai csak arra voltak jók, hogy utánuk még nagyobb szorgalommal lássunk munkához. Jó magam, Ferenczy, Grünwald úgy dolgoztunk egész nap, mint a rabszolgák. Csak este, dolgunk végeztével, mentünk a "Grand Café"-ba, melyet akkor a magyarok favorizáltak. Itt találkoztunk Ripplivel is, akihez néha-néha ellátogattunk egy kis gulyásra, melyre közösen adtuk össze a garast. Rippli azután megfőzte az ételt.

Ez időben már előrevetette fényét a jövő Ripplije. Nem egészen a művészetére értem, mely akkor szabadult csak fel Munkácsy béklyói alul, mikor én már újból Münchenben voltam. Csak hallomásból tudom, hogy később otthagyta Munkácsyt francia barátai kedvéért és átalakult azzá a forradalmi lelkű újítóvá, aminek őt első kiállítása óta ismerjük. Inkább külső megjelenésére gondolok. Nagy, fehérpettyes csokornyakkendőjére és cilinderkalapjára, melyhez hasonló különös jószágot sem azelőtt, sem azóta nem láttam.

 

Ez egy egészen speciális formájú chapeau d'haut forma volt. Mintha direkte egy kályhacsőből vágták volna le. A karimája annyira lapos volt, hogy majdnem az asztalhoz tapadt. De ő igen büszke volt rá. Néha-néha billiárdoztunk is. Tarokkozni ritkán, legfeljebb Herzl Kornél tarokk-vacsoráin. Herzl különben a Palais Royal alatt felfedezett egy rém piszkos lebuj pincét, melyben az apacheok békésen sörözgettek. Ide jártunk pilseni sör mellett tarokkozni. De igazán otthon mégis csak az iskolában voltunk.

 

Folyton az járt az eszünkben, milyen jó lesz, ha majd mi is tudunk úgy festeni, mint Bastien Lepage, vagy tán még jobban. Kissé le is néztük Ripplit, hogy ő még csak Munkácsynál tart. Nem is sejtettük, hogy ez csak átmeneti állapot nála, hogy már erősen kezd barátkozni azokkal az ifjú francia művészekkel, akik később diadalra vitték a modern francia művészetet. Így történt aztán, hogy mikor én ráéreztem csillogó gyöngyház színeimre - s visszatértem Münchenbe - Rippli még évekig Párisban maradt. Sőt meg is házasodott, és ez volt a szerencséje.

Pedig házaséletének első pár esztendeje titáni küzdelem volt a létért! Ő ugyan Budapesten mindenütt azt hirdette, hogy az Avenue Villiersen hercegi palotában van a műterme - ami igaz is volt. Csakhogy ez az Avenue Neuillyben, ott is a Szajna partjánál volt, és a hercegi palota régi proletárlakásokká volt átalakítva. Itt élt ő elhagyatva Munkácsytól, el nem ismerve kortársai és a kritika részéről. Hogy élni tudjanak, Rippl gobelin-mintákat rajzolt, melyeket felesége aztán a la petit-point, remekbe öltögetett. Három-négy hónapi megfeszített munka után pár száz franknyi kereset. Más ember kétségbeesik, de ő egymás után készíti mesterműveit, melyek - ha alkotójuk francia - már akkor világsikert jelentettek volna!

Ugyanezen idő alatt én Münchenben éltem ragyogó világomat. Édesapám felbuzdulva első képeim váratlan sikerein, ellátott pénzzel. Tán lesznek, akik emlékeznek, hogy az "Úrvacsoraosztás" milyen szenzációs sikereket aratott. A három nagy aranyérem nem csoda, ha elhitette velem, hogy helyes úton járok. Mint derült égből a villámcsapás, hatott rám a hollandus piktor, Rikoff, őszinte véleménye: szép, szép, arra elég szép, hogy aranyérmeket lehessen vele nyerni. De majd ha nem érzik meg többé képein Dagnan Bouveret hatása, ha hoz valami újat, valami abszolut eredetit - annak fog majd tapsolni s méltán a világ! - Mert a művészetben igazi érték csak az, ami a lélekből magaszerint fakad.

Dermedten hallgattam. - De ember - feleltem - hiszen, ha úgy festek, ahogy magától kínálkozik - az már nem is munka. Véres verejtéket izzadtam, még sem értem utol Dagnan Bouveret-t s éppen azért nem is tökéletes a kép. - Majdnem sírva fakadtam.

- Ez a legnagyobb érdeme - felelte Rikoff. - Egyúttal biztatás a jövőre. Mert, hogy minden erőlködés dacára sem sikerült kopizálni Dagnant, világos jele, hogy lelke mélyén lappang valami, amit egyelőre elborít az iskola pora, a tekintélytisztelet s tapasztalatlanság. Ezt a sok salakot kell lehámozni magáról s akkor, - de csak akkor fogja nyújtani a legértékesebbet: önmagát!

Ezek kétségkívül egy igazi jóbarát szavai voltak. De mégis, szinte hihetetlen, hogy azok az önfeledt pillanatok, mikor - rá se gondolok, hogyan festek, mikor nem hasonlítok semmi felkapott bálványhoz értékesebbek volnának minden másnál? Ekkor még csak halvány sejtelmem sem volt, mekkora gyötrelmek forrása válik majd töprengéseimből későbbi pályafutásom egész idején.

Rikoff már rég elment. Lassankint valami kékes, violás szín tört át a téli ködön műtermem ablakán. A homályos műteremben ép oly kék színben fürdött minden, mint odakünn az utcán. És egyszerre, mint túlvilági jelenség, tünt fel a halovány lámpafénynél egy sápadt, vézna kis gyereklány, aki úgy nyitott be műtermembe, hogy észre sem vettem. Az a kis modell volt, kiről mult évben az "Úrvacsora" főalakját festettem, aztán lemostam, hogy helyébe itthon, szülőfalumban festhessem a fehérruhás kis magyar parasztlányt, úgy, ahogy az most is megvan a múzeumban.

Fekete gyászruhájában, ahogy a gyér világításnál előttem állt, körülfolyva a kivülről beáramló kékviolás homályban, a kis modell felgyújtotta bennem az "Árvák"  vizióját.

És az Árvák egész nyáron ott függött a Glaspalast falán, mint egyik szenzációja a kiállításnak.

Elmondjam-e, hogy külföldön sem azelőtt, sem azóta ilyen abszolut művészi sikerem nem volt. A német sajtó egyhangulag üdvözölte a merész újítót, aki hadat üzent a barna szósznak. Bécsben nagy állami aranyérem az eredmény és két évig a bécsi piktorok kék képet festenek. Itthoni siker: pénzdíj és mindjárt meg is vásárolják a múzeumnak.

Aki most látja ezt a képet, túlzottnak érzi a modern, majd ultramodern törekvésekhez hasonlítva sikerét. Engem magamat csöppet sem elégített ki az eredmény. A világot diadalmasan legázolni óriási szenzáció kell, nem egy ilyen érzelgős képecske. Pár év mulva "tout Paris" a Salon dísztermében tolongott "Báthory Erzsébet" előtt.

Világszenzáció volt!

Ez csak kielégíthetett? Nem, ez sem az igazi. Sőt valami zsibbasztó érzés állandóan nyugtalanított, hogy messzebb estem az "abszolut művészi"-től, mint valaha. Mint az aranyásó, ki kétségbeesve hiába kutat termő ér után, magam is üde, ifjú éveim hallatlan energiáját pazaroltam el meddő kísérletezéseimre. Végtelen sorozata következett a kép-lekaparásoknak, megsemmisítéseknek s végül - letörtem - mert csak a sikert találtam meg, de nem - önmagamat!

És Rippli, - most már Rippl-Rónai - ez idő alatt lépésről-lépésre következetesen vívta ki pozicióját. Egyik kiállítása a másik után. A kudarc, ami kezdetben érte, nem csüggesztette el. A párisi nyomoruság megedzette lelkét, fel sem vett egy kis balsikert. Most már, ha nevették, maga is nevetett, s ő járt jobban, mert ő utoljára nevetett, mert bezsebelte képeiért a pénzt a nevetőktől. Döntő sikert aratott, amit senki jobban meg nem érdemelt nálánál.

 

Felváltva Budapesten és Kaposváron, szülővárosában tartózkodott, ahol megvásárolt egy bájos ősi kúriát, mely már gyermekkori vágya volt. Divattá vált őt társaságba hívni. Most aztán bőven kárpótolhatta magát a párisi hét szűk esztendőért. De ő is magyaros gavallériával viszonozta a meghívásokat s kaposvári kastélyát nem feledte el senki, akit jó sorsa odavitt. Nagyszerűen értette a módját, hogyan imponáljon. A hajdani víg cimbora most ünnepélyes komolysággal ült a legkifogástalanabb öltözékben a háziasszony jobbján, a tiszteletére adott ebédnél.

 

Egy-két kanál leves. A nagy némaságban a mester odafordul a háziasszonyhoz. - Jó maga? - A háziasszony kínos zavarban felelet helyett a levessel megégeti száját. Újabb pár kanál leves. - Szokott maga imádkozni?... - Csend. Rippl tányérja kiürül, a májgombóckák eltüntek... - Mert én járok templomba... ! - Igen. Magam is láttam, amint vasárnap délelőtt utánozhatatlan komoly arccal, imádságos könyvvel a kezében, lassú léptekkel - misére ment a Ferenciek-templomába. Valami gonosz ördög úgy csiklandozott. Isten őrízte, hogy jó hangosan oda nem szóltam neki: - Jóska, Jóska! Hát Lányi, meg a bruderschaft-lavór - hát a Csanettl harisnyakötője?

Most meg én voltam künn megint Párisban. Ha belepusztulok is, meghódolsz Páris! és újból titáni küzdelembe fogtam. Tán sikerül is vállalkozásom, ha a világháború ki nem tör. Taktikám sem volt helyes. Társaságba nem jártam, ami végeredményben nem tett volna baj, de ahelyett hogy - ahogy az már akkor bevált módszer volt -, valami ismert műkereskedőnél (Durand Ruel, Bernheim Jeune) évről-évre kiállításokat rendeztem volna, újból a Salonba küldtem egy-egy clounak szánt festményt, ami aztán a tenger kép közt szépen elenyészett.

És mégsem veszett kárba hallatlan erőfeszítésem a párisi sikerért. De úgy jártam, mint az alchimista, aki aranycsinálás közben sokkal értékesebbre bukkan. Éppen, mert valami szokatlant, egyénit akartam hozni - ráhibáztam a "Tulipános ládá"-ra.

Mint a vak, kinek a csoda visszaadta látását, rájöttem - hozzá Párisban! -, hogy magyar festő magyar levegőt fessen, de itthon!

Ez a "megvilágosodás" hozott vissza egyszersmindenkorra most már édes hazánkba. Ez a "trouvaille" vitt a Balaton partjára, majd az Alföldre. És amikor festek - nem spekulálok. Puszta eszköz vagyok csupán a megmagyarázhatatlan erő szolgálatában, melyet itthon, de csakis itthon érezhet az, kinek jó vagy balsorsa megadta a kegyet, hogy magyar festő lehessen.

*

De hát egyszer aztán az történt, hogy a vidám tréfák, komoly törekvések és a nagy, nagy művészi eredmények hőse - ott feküdt a fehér szobában, fehér párnák közt a szanatóriumban.

- Pedig még annyi mondani valóm volna! De iszen, csak fel, megmutatom, hogy még mindig vagyok valaki!

És meg is mutatta! Mikor annyira megerősödött, hogy a pasztellt ujjai köré szoríthatta, teremtette legihletettebb mesterműveit. Olyanok ezek a szóval nem érzékeltethető önarcképek, mintha nem is itt a földön készültek volna. Túlvilági fluidum árad belőlük, mint Poe Edgar vagy Maupassant egyik-másik fantasztikumából. Tudom, hogy csak leírt betű vagy színes krétapor - és mégis démoni erővel markol a szivembe. Mintha lelke már a túlvilágról izent volna ujjainak, melyek kényszeredetten engedelmeskedtek egy nem földi akaratnak. Ilyen kevés, alig több matériával, mint a lehellet - ilyen szuggesztív erőt produkálni csak túlvilági hatalom képes. Ha nem volna keresztényellenes, azt mondanám, jó, hogy így történt! Életével fizetett ugyan, de megérte!

*

Szép volt, álom volt. De hiszen csak azért érdemes élni, hogy aludjunk és azért érdemes aludni, hogy álmodjunk.

<<
<
1
2
3
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Cikk-ajánló
Rövidek Rövidek
Szociáldemokrata képviselők irányítják személyesen a fölvonulást, a...
A koronázás ebédje A koronázás ebédje
Ha nem is a legfényesebb, de a legnagyobb lakoma a világon idáig...
11:0-ra győzött a Ferenczvárosi Torna Club 11:0-ra győzött a Ferenczvárosi Torna Club
Ferenczvárosi Torna Club II. 11:0 győz a Pénzintézeti Tisztviselők...
Miért kék az ég?
E kérdéssel a költők talán ép annyit foglalkoztak, mint a tudósok....
Automobilszánon az északi sark felé Automobilszánon az északi sark felé
A tudományt semmiféle veszedelem és balsiker sem riasztja vissza a...
Együttmarad a Bethlen-kormány
Mialatt a nemzetgyülés tagjai jórészt kerületeikben időznek,...
Az új Tolsztoj Az új Tolsztoj
Pár év előtt csak a humor halálára készültünk. Úgy látszik, az egész...
Ma tárgyalják a feljebbviteli törvényszéken Stromfeld bünügyét Ma tárgyalják a feljebbviteli törvényszéken Stromfeld bünügyét
Stromfeld Aurél volt vezérkari ezredest a haditörvényszék három évi...
Athletáink a kontinens legjobbjai Athletáink a kontinens legjobbjai
I. minősítő futam: Minegan (6) 1., Rowley (1 1/2) 2., Speidl (9 1/2 )...
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98