Komlós Aladár regénye - Pantheon

A középiskolai tanár problemáját nem véletlenül hozta divatba a modern lélektan, a klasszikus korszak után, mely hol kómikusan, hol tragikusan, inkább a diák problemájával foglalkozott. Minél finomabban s mélyebben merült a kérdésbe a lélektannak még ma is legtermékenyebb kísérleti- és alkotó-műhelye, a szépirodalom, annál nyilvánvalóbbá vált, hogy tanító és tanítvány viszonyában egyik felet se lehet és szabad fix pontnak tekinteni, amihez a másikat mérjük: egymás függvényei ők, döntő és végzetes hatással formálják egymás lelkét, jellemét, sorsát.

A hozzáférhető értelem és szív számára épp olyan tanulságos és megkapó az a kép, amit egy tanár művészi röntgen-felvétele mutat, mint az, ami a "fejlődő lélek" gyöngédebb és rózsásabb, de nem is olyan átlátszó burkán keresztül tárul elénk - röviden szólva, a gyerekek nem is olyan gyerekek és a felnőttek nem is olyan felnőttek, mintahogy a pedantéria sematizmusa hirdeti. Nagyon helyes és okos dolog, még a pedagógiában is, a művésznek az a régi ösztönszerű szokása, hogy akit tanítani nem tud, azt arra használja fel, hogy tanuljon belőle.

Nem tudom, milyen tanár Komlós Aladár, de regénye után ítélve s az ifjúság érdekében, azt remélem, hogy a tanárt éppúgy megsegíti benne a művész, mintahogy, ezúttal, a művészt segítette meg a tanár. Nagyon érdekes a könyve. A fent körvonalazott problemát feszülten izguló, mondhatnám csiklandós helyzetben állítja élére: nemcsak tanárról és tanítványról van szó, a nehézséget a férfi-nő örök és reménytelen harca bonyolítja. Perényi leányiskolában tanít s talán maga se veszi észre, hogy az öregedő férfi természetes rajongását az ifjúság magában is varázslatos csodájával szemben a nemek különbsége tette számára tragikussá, sőt katasztrofálissá.

Szerelmes volt, egy életen át, de nem személybe, hanem az Iskolába, egy Osztályba, mint a kertész, aki nem egy virágszál, hanem az egész virágoskert szépségének áldozza fel életét. Későn eszmélt rá, hogy ő viszont egy hasonlat áldozata lett s a hasonlat sántított: a leányok csak látszatra virágok (a létért való harc mimikrije), valóságban éppolyan ravasz, s ha kell, komisz emberek, mint amilyenekből az egész világ áll, mikor arról van szó, hogy megrabolják egy érzékeny szív illuzióit.

Az öregedő tanár megtudja, hogy az Osztály, mely eleddig vak rajongással jutalmazta az ő szerelmét, egyszerűen cserbenhagyja s anélkül, hogy az okok benne megszüntek volna, egy másik tanárral "csalja meg", egyszerűen azért, mert az fiatalabb és elegánsabb. A visszaszerzés keserves kálváriájának kudarca után dühében ellenük fordul, Nérójává lesz egykori szerelmének s természetesen, ő húzza a rövidebbet: öregen és kiábrándultan vonul el a csatatérről, amelynek egyetlen zsákmányaként ez a keserves tanulság maradt meg a számára.

Komlós Aladár igazán épkézláb és élvezetes mesében és keretben mutatja be a léleknek ezt a finom és különleges drámáját. Nincs hiányérzésünk, azzal a jóleső, harmonikus megnyugvással tesszük le a könyvet, hogy tárgyát kimerítette. Ábrázolása sokszor a legnemesebb orosz írók művészetére emlékeztet. Egyetlen aggodalma a kritikus-olvasónak, hogy a különben jól felvázolt mellék-alakok túlságosan világos és tudatos elemzésben látják a hős problémáját, nem bíznak meg az olvasóban, mert a szerző, szerénységében, nem bízik meseszövésének láttató erejében.

S hogy udvarias gáncssal fejezzük be: néhány fölöslegesen magyartalan kifejezést áthúztam volna.

Karinthy Frigyes