Dtum
Login with Facebookk
1937 | Február

Kiállítások

Budapest közönsége nem panaszkodhat, hogy kevés képzőművészeti kiállításban van része. Majdnem minden hét végén derüre borura új és új kiállítások nyílnak meg, néha öt-hat helyre is el kell vándorolnia a beszámolással foglalkozónak. Ha jelentőségük akkora volna, mint számuk, valóban boldogok lehetnénk. Sajnos nem így áll a dolog, hasonlít a karácsonyi könyvpiachoz, amelyen sok könyv között kevés az irodalom.

A Szépművészeti Múzeum grafikai osztályának kiállításai azonban mindig elsőrangú események. Nemcsak a múzeum anyagának gazdagsága, de éppenannyira a kiválasztás és a rendezés kitűnő eredményei miatt. A november havában megnyílt tárlat a múzeum legszebb grafikai lapjait mutatta be.

 

Első pillanatra ez a szempont talán egy kissé kívülállónak és tágnak látszik, de viszont a kiállított anyag olyan elsőrangú, hogy szívesen belényugszunk még az elkerülhetetlen ismétlésekbe is és elfogadjuk az osztály kiváló igazgatójának dr. Hoffmann Editnek érvelését, hogy az eddigi kiállításokba sokszor kellett a történelmi összefüggések vagy a teljesség kedvéért olyan rajzokat is bevonni, melyek a színvonal egyenletes emelkedettségét megzavarták.

 

De most a ciklus befejezéseképen mindegyik iskolának a javát válogatta ki és a legszebb rajzokat még egyszer felvonultatva, a tiszta gyönyörködtetés segítségével iparkodik azokat az emlékezetbe vésni. A kiállított grafikai lapok bármely nagy európai múzeum díszére válhatnának. Szép a német anyag, éppen úgy az olasz is, gyönyörű a németalföldi, de mindnél szebben és gazdagabban vannak képviselve a franciák, a XIX. századbeli rajz nagymesterei, ami néhai Majovszky Pál felejthetetlen gyüjtői érdemeit idézi emlékezetünkbe.

Ezt tette az Ernst-múzeum novemberi aukciója is, amelyen nagy gyüjtőnk magyar festményei kerültek kalapács alá. Közöttük egy remek tanulmány a Tépéscsinálók-hoz. Sajnos a Majovszky-hagyaték, melyet a tárgymutató első helyen hirdetett, némiképen cégérül szolgált az aukció többi anyagához, ami alkalmasint nem esett túlságosan jól az elhunyt barátainak, akik féltve őrzik tiszta emlékét.

A Szépművészeti Múzeum Munkácsy-gyüjteménye új rendezésben került közönségünk elé. Sőt megszaporodva, mert egy amerikai magyar bankár hagyatékából három festménnyel gazdagodott. A két Munkácsy-terem sikerülten van rendezve, kifogást csak az uj három kép ellen lehet, sőt kell emelni.

Munkácsy Mihály az a festőnk, akire Szinyei és Paál mellett elsősorban hivatkoznunk kell, ha a XIX. századbeli magyar festészet eredményeit európai viszonylatban érvényesíteni akarjuk. Művei kiállításában tehát nem a kimerítő teljesség, hanem ellenkezően a kiselejtező válogatás a fontos. Éppen ezért a legnagyobb körültekintéssel kell kiküszöbölni a Munkácsy-gyüjteményből minden olyan darabot, amely nem nagyságának, hanem fáradt pillanatainak terméke, különösen ha művészete kialakulásának szempontjából nem fontos.

 

Sajnos mindhárom festmény a gyöngébb alkotások közül való. Az egyik, a részeges férj, zsíros színekkel festett pincejelenet, közel sem jut az igazán erőteljes művekhez, sablónos és elédesített témaismétlés. A csendélet a múzeum nagyszerű virágcsokrához képest elnagyolt. A perselyes asszony még a legjobb, de az eddigi egy alakos tanulmányokhoz képest szintén jelentéktelen. Zsenialitást egyik mű sem sugároz.

 

Mi értelme van akkor annak, hogy sokkal különbek mellé kiakasszuk őket? hogy a színvonalat velük lenyomjuk? Amikor éppen azt a Munkácsyt kell mindenképpen előtérbe tolnunk, aki zseniális szenvedéllyel, a színek és vonalak hallatlan forró drámaiságával vetette vászonra vizióit. Hiszen külföldi írásokban ma sem olvashatunk egyebet, mint annak hangoztatását, hogy Munkácsy nagy sikerei után tömegével festette a lelketlen képeket műkereskedői kapzsiságának és saját maga fényűző hajlamainak kielégítésére.

Az ilyen gyöngébb, sőt gyönge festmények nem a múzeum Munkácsy-termeibe, hanem a raktárba valók, esetleg vidéki múzeumokba kölcsönletétképen, vagy jól megállják helyüket magángyüjteményekben, amelyek szívesen fizetnek Munkácsy gyönge ábrázolásaiért is igen magas vételárakat, amint azt a legutóbbi postatakarékpénztári aukción is láthattuk.

A Nemzeti Szalón tizenhat művészének kiállítása jobb volt, mint az itt megszokott művészseregletek. Ujság számába mentek nagyborosnyói Bartha László festményei. Határozottan tehetséges művész, egy kissé még ingadozó, de művei erőteljesek. A két Basilides, Sándor és Barna, ezúttal is komoly törekvésekkel jelentkezett, bár Basilides Barna temperáin nem szerencsésen sikerült saját és Pekáry ötleteinek összeolvasztása.

 

Gallé Tibor néhány finom vízfestménye és Heintz Henrik nagyigényű kompoziciós kísérlete után a szobrászokról kell még említést tennünk, Antal Károly, Farkas Sándor, Csucs Ferenc, Ispánky József, Madarassy Walter, Szomor László szoborműveire utalva.

Emlékezzünk meg utoljára általánosságban a legutóbb eldőlt szobor- és ösztöndíjpályázatokról. Minthogy ma a hivatalosan fémjelzett művészeti irány az úgynevezett római iskola, a nyertesek is ehhez az egyedülboldogító irányhoz tartoznak. Úgy mint annak idején München, amidőn az irányította festészetünket.

 

A különbség csak az, hogy az akkoriak között erős művésztehetségek is voltak, amit a mai nyertesekről bajos volna megállapítani. Persze ha egészen erőszakosan mindazon festőnknek és szobrászunknak műveit hozzászámítjuk a római iskolához, akik Rómában megfordultak, akkor az iskola mérlege kitűnően zárul, hiszen példánul Szőnyi István és Pátzay Pál is római ösztöndíjasok voltak.

Ha azonban csak a stilust nézzük, már pedig csak ez lehet a kritérium, erősen megcsappan az iskola jelentősége, melynek unalmas neoklasszicizálását legkitünőbb alkotó művészeinknél nem lehet megtalálni, mégha Rómát megjárták is. De még ezen is túlmenve, vajjon magában Olaszországban is olyan kétségtelen tisztasággal jelentkezik-e ez az irány, melyet budapesti apostolai lelkesen tűznek ki egész Európa művészete elé követendő példának?

A Műcsarnok nagy olasz kiállítása megmutatta, hogy erről szó sem lehet. A mai olasz művészet éppen olyen heterogén és egymással szembeforduló törekvések forgataga, akár a mai Párizsé, bár lehet, hogy egyesek a fascista Prampolini festményeiben is világmegváltó új stílusegységet látnak, vagy a Párizsban élt Moldigliani-ban konstruktív olasz szellemet fedeznek fel.

<<
<
1
2
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
A dollár európai vándorútja A dollár európai vándorútja
A világ a dollár jelenlegi jegyzése tekintetében két táborra oszlik:...
Repülés Dániából Svédországba Repülés Dániából Svédországba
Az aviatika napról-napra bámulatos gyorsasággal fejlődik; az eddigiek...
Vérbefojtották a portugál katonai forradalmat
A portugál forradalom részleteiről csak nagyon szükszavu hirek...
Motorkerékpár kirándulás Motorkerékpár kirándulás
A Magyar Motorkerékpározók Egyesülete e hó 5-én rendezte elnökének,...
Repülőgépszállító hajók Repülőgépszállító hajók
A világháború és az utána megtett kisérletek megmutatták, hogy a...
Az elnökválasztás epizódjai Az elnökválasztás epizódjai
A francia köztársasági elnökválasztás, amely kétségtelenül egyik...
Olympiai eredmények Olympiai eredmények
Megkezdődött a harc az olympiai babérokért. Amerika ragadta el az...
Ady-érem Ady-érem
Az összetartozandóságról, mely a Nyugatot Adyhoz fűzte s közönségét a...
Petrarca háza Petrarca háza
Olaszország a közelebbi napokban (julius 20, 21 és 22) fényes...
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98