Mi, húszévesek, a színháznak ezzel a Paulay hagyatékában maradt, vagy annak továbbélő szellemében keletkezett műsorral már nem vállaltunk közösséget. Ez volt az a bizonyos "társadalmi" vagy "középfajú" színmű, melynek megingott hitelét nem sokkal utóbb már egykorú jelmezekbe bújtatás mesterkedésével kellett megmenteni vagy legalább is megtámogatni. De Ódryt már ezekben a szerepeiben is az igazak oldalára állítottuk, egy kicsit lázadásból is a régibb ízlésben elrekedt kritika ellen, mely a fiatal művésztől nem egyszer némely konvenciók hiányát kérte számon.

Sem Pethes, sem Ódry nem volt a színjátszásnak elvi forradalmárja. Vidéki pályakezdésükre a századeleji fővárosi jelszavak még hírből sem igen hathattak. A lázadást ők önmagukban hordozták, mint minden nagy tehetség, művészi igazságkeresésükben, fantáziájuk lendületében, alkotásvágyuk nyugtalanságában.

Nem a mi fiatalos, Tháliás törekvéseinktől nyertek ihletést, inkább mi eszméltünk rá jelentkezésükben a színjátszásnak arra a minden naturalista elszánástól merőben független művészi realizmuseszményére, mely elveti a színpadi öncélú formák ápolását, szakít az elsajátított vagy örökletes mesterségkánonokkal, mindennek lelki megokolására tör, a hangsúlynak vagy taglejtésnek nem üres hatásértékeit mérlegeli, hanem belső fejlődését akarja érzékeltetni. Főleg ezekkel a törekvéseikkel ejtették zavarba első kritikusaikat; ezek Paulay színészeinek színpadibb csengésű beszédében, kikerekítettebb mozdulataiban elfogódva, a két új tagot sokáig fakónak, talán pongyolának is érezték.

Mi is, fiatal rajongóik, először inkább csak bizonyos negativumokat szerettünk meg bennük. Ódryban főleg azt, hogy a szerelmes vagy bonviván színészek jólbevált közhelyeit nem volt hajlandó igénybe venni. Ehelyett magát az érzést szerette volna megmutatni, de mikor a leghíresebb amorózószerepek is éppen erre adnak legritkábban módot! Ezek jobbára nem is a szerelem hősei: "Armand - írta Ódry egy szellemes esszéjében - nem egyéb, mint az, akit szeretnek." Ugyanitt elmondja, hogy már vidéki kezdő korában is ezzel a kérdéssel viaskodott legtöbbet.

Panaszára egyik öreg kartársa, a nagytapasztalatú Szathmáry Árpád ezzel a jótanáccsal felelt: "Ha magának szeretnie kell, ha mindjárt Ubrik Borbála jön is be a színpadra, és ha a szerepében nincs is egyéb szó, csak az, hogy "kályhacső", szeressen, mint egy őrült, akár passzol a darabba, akár nem". Ime, a szerelmes-szakma noviciusára leselkedő örök veszedelem, mely ma is - szemünk láttára - folyvást szedi áldozatait. A fiatal színész kialakítja magának vagy átveszi másoktól azokat a közkeletű segédfogásokat, amelyeknek alkalmazásával azután Isten segítségével akár ötvenesztendős koráig is elromeóskodhatik.

Ódryn már kezdetben meg lehetett érezni, hogy nem szándékozik ilyen igénytelen úti-nécessaire-rel nekivágni pályájának. Az a fajta művészi természet volt, akit nem kell a kezdeti erők elkopásától vagy elgépiesedésétől félteni. Az ő erőkészlete nem az erőfelesleg túlzásaival jelentkezett, hanem a kereső, fürkésző művészre mindig jellemző diszkrécióval, mely megvárja az adódó alkalmakat, amikor élményeinek és képzeletének felgyűlt kincseit rábízhatja egy-egy méltóbb színészi feladatra. Elég hosszú volt a várakozás ideje, szinte egy évtizedig tartott. Addig többnyire csak magyar újdonságokban, néhány Sardou-, Dumas- és Pailleron-felújításban jutott szóhoz, valóban inkább szóhoz, semmint lélekhez.

Főleg Náday Ferenc örökében szerzett tekintélyt, értelmi fölényével, magával sodró beszédkészségével. Klasszikusokban sokáig csak a második arcvonalba küldték, Páris grófot játszhatta Romeo és Juliá-ban, Laertest Hamlet-ben. Az ember tragédiájának Somló idejebeli, hármas szereposztású felújításában Ádám szerepéhez hamarosan hozzámérhette ugyan erejét, de akkor még a tapogatódzáson túl nem juthatott; hanem azt, hogy mit keres, máris meg lehetett érezni: azt az Ádámot, aki a tudásvágyban égő örök embernek őse, nem pedig a színpadi hősszerelmeseké. De ugyancsak első igazgatója rábízta egy felújításon Goethe Egmont-ját.

Ma is eleven maradt emlékezetemben ez a fínom és lendületes fiatal hős, aki mintegy farkasszemet néz végzetével, s nem a megadás rabköntösében esdekel tragikai részvétet. Kevesen és kevésszer láthatták ebben, mert Goethe a színpadnak mindig előkelő, de ritka vendége marad. Igazán szólva, az marad még Faust-jával is, mert ezt a mély költeményt szintén csak inkább a meg-megújuló rendezői becsvágy segíti koronként a könyvespolcról a színpad deszkáira.

Mégis 1910-ben - Már Tóth Imre igazgatása alatt s az új helyiségben - a Faust-nak hosszabb pihentetés után való felújítása nevezetes dátumnak számít, mert vezető feladatokban ekkor került össze először Ódry, Pethes és Váradi Aranka; attól fogva másfél évtizeden át hármuk nevéhez, jórészt együttes szereplésükhöz fűződnek a színház legemlékezetesebb estéi. Magát a Fasut-ot is velük újították fel ismét, újabb tíz év múlva, akkor már mindhárman meggazdagodott lélekkel, átfogóbb tekintettel uralkodtak önmagukon és emelték egymás művészi munkáját.

Ódryt egy-egy ilyen ünnepibb feladata ellenállhatatlanul ragadta a szerep hangulati birtokbavétele és az önmagában hordott élmény- és ösztönvilággal való egybeforrasztása felé. Ő maga nagyon érdekesen emlékezik meg döntőbb szerepeinek efféle válságairól. "A Faustra készülve - írja, - éjtszaka felmentem a Vár-bástya sétányra. A fantasztikus magányban vérfagyasztó hűséggel megjelent bennem a hátborzongató jelenet, amikor Faust a szellemeket idézi. Alig hiszem, hogy írtak volna színpadra ennél izgatóbb jelenetet.

Szédületes iramban ragadják itt a színészt a szerep szavai. És alig lehet valami mámorítóbbat elképzelni, mint várni az ördögöt. A kályha robban: a szorongás, az öröm, a rémület emberfeletti hangot szorított a torkomba, csakhogy - Goethe nagyon hidegen és fölényesen fogadtatja az ördögöt; és Goethének igaza van. De a hang a torkomban maradt. Egy részét sikerült Hamletnek adnom, mikor meglátja a szellemetť.

1915-ben, nemzetiszínházi működésének éppen évtizedes fordulóján, egy szerepre vendégjátékot vállalt a Magyar Színházban. Ritkán kapott kedvet ilyesmihez, ezenkívül egynél többre nem is emlékszem egész pályája alatt. De ebben az első vállalkozásában most utólag lehetetlen valami rendelésszerűt nem éreznünk. Bródy Sándornak háborús tárgyú, erősen melodrámai hatású színművében, a Lyon Leá-ban játszotta el a rabbinus szerepét.

Hevesi Sándor többször rámutatott arra a tapasztalatra, hogy néha híg és csekély művészi igazságú drámák is nyújthatnak a színésznek olyan helyzeteket, melyek felszabadítják erejét, s amelyekben megállhatja próbáját annak, hogy az íróasztalon jóformán vázlatban maradt alakot a színpadon a maga hozzájárulásával drámai plasztikához juttassa.

Még a Dusék sem szabadulhatnak meg soha a maguk Sardouitól. Ilyesféle alkalmat köszönhetett Ódry is ennek a feladatának, melyet az effektusok olcsó talajáról a nagyszabású jellemábrázolás előkelő magasságába emelt. Bizonyos, hogy a sorozatos sikereken túl a művészi képességei iránt táplált várakozást a Nemzeti Színház portáján is nagymértékben felcsigázta vele.

Ettől fogva egyre sűrűbben nyílt alkalma arra, hogy művészi látomásainak, szelleme és képzelete alakítóvágyának szolgálatába állíthassa ezeket a képességeket. Igen sok szerepében a megkedvelt, vagy talán csak megszokott előd emlékével kellett megbirkóznia, de ezt soha tehertételnek nem érezte, az újrafogalmazás lehetősége inkább sarkalta becsvágyát. Ekkor jutott első Ibsen-szerepeihez. Rank-hoz, Rosmer-hez. Valami szívós balhiedelem azt tartja, hogy az ibseni alakok az ú. n. "gondolkodó színészek" illetékességébe tartoznak, s e szerepeiben az egykori kritika Ódrynak is mindenekfölött intellektuális biztosságát emelte ki.

A valóság az, hogy ez alakok sorsában az idők homokjától beszitált szenvedélyek és tévedések dolgozzák fel magukat a fölszínre, s ezeknek a benső folyamatoknak megéreztetéséhez a színész részéről fokozott lelki és érzelmi penetráció kívántatik. Ódry éppen ebben vallotta ki ritka érzékét a lekiélet irracionális elemeinek feltárása iránt. Kétségtelen, hogy eszessége és stílustisztelete is támogatta a lényeg megragadásában, de felmutatásához csak az igazi művészlélek mélyén lejátszódó önismereti pokoljárásnak útja vezethetett.

Az utolsó háborús évek során már rendre megállhatta próbáját a lelkében felgyűlt gazdagságnak, akár a régibb műsornak, akár ujdonságoknak kellett juttatnia belőle. Biberachja bátor kiszabadítása volt egy ősrégi színpadi figurának az intrikusi hagyománykészlet béklyóiból; amióta Ódry hozzányúlt, állandó sürgés-forgás támadt e szerep körül; mindenki rákapott az ízére. Lenyűgöző színészi sugallatossággal és tekintéllyel hódított két új szerepében is: Hevesi Sándor Hadifogoly című történeti vígjátékában, meg Szomory II. Józsefében.

Amabban Pethes Imrével kellett helytállnia azért a ritkán adódó, de színészileg igen magasrendű, finom tapintatot kívánó feladatért, amikor két nagy szerep hajszálig egyenlő arányban tartja egyensúlyban a darab építményét. Akik a komor germán V. Károlynak, meg a világfi francia I. Ferencnek faji és vérmérsékleti ellentétét Pethes és Ódry remek karakter-szembeállításában élvezhették, újabb színjátszásunk egyik legmaradóbb élményének váltak részeseivé.

Szomory drámájában éppen ellenkezőleg annyira minden egyedül az ő vállára nehezedett, hogy lényegre tapintó s a jellem magvát megkereső művészetének érett teljessége nélkül a zenei hangulatokban széthulló, szavak dinamikájában lélegző alakot az üres játék káprázatából a művészi valóság magasába fel nem ragadhatta volna.

Ekkor már azzá a szuverénjévé lett a színpadnak, aki az egyéni jelentékenységen kívül mindjárt első beléptekor avval a nehezen megmagyarázható biztonságérzettel is megajándékozza a nézőteret, hogy az alak készen és megérlelten kerül bele a külső és belső események forgatagába. Színpadi siker talán enélkül is megeshetik, de színpadi dicsőség elképzelhetetlen. Mert a tapshoz néha a jólsikerült ugrás is elég; de sohasem lehet megtakarítani azt a fáradságos utat, mely a lelkekben visszhangzó diadalhoz vezet. Ódry ezt korán megtanulta és szerencsés fordulattal egyszer így fogalmazta meg: "Egy szerep jövője nem más, mint a színész múltja".

Ezt a nagy feladatoknak fényes jövőt igérő, lélekfedezetben meggazdagodott színészi múltat valójában azután Hevesi Sándor színigazgatói évtizede virágoztatta ki. Az 1920-as években aligha akadt bárhol is mása a nagy és mély színészi alkotások olyan bőségének, aminővel a mi Nemzeti Színházunk büszkélkedhetett.

Ódry most hozzájutott azokhoz a szerepekhez, melyek a színészre nézve a megvalósulást jelenthetik, mert nemcsak maguknak állítanak velük emléket, hanem művészetük méltóságának is. Hamlet, III. Richárd, Macbeth, Othello, Antonius, Prospero, Petruchio: ime, egész shakespearei galéria, rövid hét év leforgása alatt! Valóban, az a benyomás maradt meg bennünk róla, amit az arcképfestés klasszikusainak termeiből viszünk magunkkal, mikor egyformán továbbrezeg emlékünkben a halhatatlanságnak átadott arcok és jellemek lenyűgöző változata, meg a lényüket megragadó, az esetlegességek köréből az örökkévalóság színe elé szólító művészi géniusznak bűvölete.

A színházi kritika is egyszerre ridegnek és méltatlannak érezte, hogy a beszámolói végéhez mintegy függelékül csatlakozó szűk parcellára szorítkozzék s megokolás nélküli dicséretekkel álljon elő. Többen visszakanyarodtak a színészi játék elemzésének meglehetősen feledésbement hagyományához, melynek felélesztését elvileg annyiszor sürgetjük, de amelynek gyakorlati művelésére - valljuk meg - elég ritkán adódik csábító és lelkesítő alkalom.

De Ódrynak kivált Hamletje, Richárdja és Othellója arra a területre ragadta az írótollakat, ahol a színészi alakítás mellett, azzal egybefonódva, maguknak az örök szerepeknek új végiggondolása, dialektikai megvitatása is zaklató vággyá erősödött. Figyelemreméltó, hogy azok közül, kik ily tüzetesebb vizsgálódásba bocsátkoztak, mennyire nem vetette senki a fősúlyt annak feszegetésére, hogy mennyi az Ódry felfogásának úgynevezett "újsága", játékának mik a meglepetései. Ahol elsősorban ezek a kérdések merülhetnek fel, ott a színész munkáját a virtuozitás gyanúja kerülgeti. Shakespearei szerepekben sok mindent ki lehet találni és meg lehet kockáztatni, de majd mindig csupán az alak egységének, művészi épségének kockáztatásával.

Ódry Hamletje elszántan szakított mindazzal a dogmai alapvetéssel, melyre tudós könyveket talán fel lehet építeni, de színpadi remekműveket: egyéni hős egyéni tragikumát soha. III. Richárdot sem sajátította ki az úgynevezett "ármányos" szerepkör hiánytalan arzenáljának megmutatására, melynek teljessége is legfeljebb féregindulatok rajzára elégséges. Petőfi mutatott rá Richárd lényegére: "a gazság tökélye"; ezt ragadta meg Ódry is, de úgy, hogy a gazság mellett a tökélyt is ugyanolyan nyomatékhoz juttassa, a koronás lator mellett a vérben gázoló grandiozitást.

Othellójával pedig a féltékenység tragédiája helyett a szerelemét zendítette meg, azét a szerelemét, mely a romeói lángolások korán túl, az érett férfiban lesz érdemessé nevére; mint ahogy maga írta: "Olyan színész, akiben csak egy szikrája van a féltékenységnek vagy bosszúvágynak, ne játssza el Othellót, mert valami profán hanggal bántja meg a legtisztább érzést, amelynek egyetlen bűne, hogy nem mindennapi".

Valóban, Ódry, kit a hamarkész kritikai megállapítás mindenekfölött "ész-színész"-nek, a vajudó gondolat napvilágra segítőjének könyvelt el, ebben a gazdag alkotókorszakában a művészi megtermékenyülésnek, a lelki felfedezések szédületének olyan példáját szolgáltatta, aminőre a nagy színészi alkotások múlhatatlan lírai feltételeinek hitvallói is ritkán hivatkozhatnak.

A színész akkor jut el művészetének valódi magaslatára, amikor a kitárulás és befogadás nemes alázata megérlelődik benne. Babits Mihály szavaira gondolok: "Nem az énekes szüli a dalt: - a dal szüli énekesét. - Lobbanj fel új dal, te mindenható! - Szülj engem újra, te csodaszép!" Ehhez hasonló a nagy színész proteuszi örök újjászületése; ő is azt vallhatja: "egy dallal ölöm meg azt, aki - voltam és már más leszek".

Ennek a mássálevésnek, ennek az izgalmas lélekváltásnak századunkban Pethes mellett Ódry a legnagyobb magyar képviselője. Művészetének fő hajtóereje, az örök emberi és alkotói kíváncsiság, benne el nem lankadt, sohasem élt a készből, az egyszer megszerzettből, őt nem lehetett rajtakapni azon, ami a színházat csak minden szent időben látogató közönség előtt többnyire örök titok marad, de a zsöllyeszékéhez hozzánőtt színházi kritikust annál jobban lehangolja: hogy régi színészi találatait, pillanatnyi sikerbiztosítékait az új szerep analóg helyein megismétli, mintegy visszacsempészi.

Nála a jelenetre, a helyzetre máshonnan, mint az alakítás töretlen egységéből, nem áradhat csillogás. Annál áthatóbb értelemmel, a léleknek annál finomabb együttrezgésével keresi meg azt a központi fényforrást, amelynek sugárkévéjében az alak az irott igéből a színpad plasztikájába költözhetik. Misanthropját azért éreztük valóbn moliéri fogantatásúnak, mert kiszabadította a hamis wertherianizmus hüvelykszorítójából és visszavitte a fínom és mély vígjáték területére, melyet a humor meleg forrásai táplálnak.

Ibseni újabb lélekrajzaiban, Solnessben, Borkmannban, a Kis Eyolf Allmersében tudomást sem vett ama bizonyos "északi köd"-nek babonájáról, melynek szolgálatában a színészeket az értetlen kritikai követelődzés mélyértelműség helyett többnyire csak valami elviselhetetlen unalomba sodorja. Ódry itt sem az elmosódottság, a gerinctelen misztikus hatásértékeivel kábítgatott, éppen ellenkezőleg a világosság és rendteremtés felé tört, aminthogy Ibsen művei is sajátképpen a tudatosodásnak, a lelki lemeztelenedésnek, a homállyal való konok leszámolásnak tragédiái.

Az ilyen élethazugságok szétfoszlásának folyamatát az Ódryénál őszintébb átéléssel még senki sem hozta elénk. S mily kevesen élvezhették egyik legmélyebb alkotását Strindberg Csöndes ház-ában, hiszen az írói fanyarságnak ezt a mértékét népesebb közönséggel elfogadtatni mindig reménytelen vállalkozás marad! De akik látták, az önmagára hazudott férji boldogságnak ezt a fájdalmas halotti maszkját soha el nem feledhetik.

A küzdelmeknek, az emberi erőfogyatéknak és gyengeségfölöslegnek világán túl, a földi és az isteni harmoniának, jóságnak, bölcseségnek és derűnek legtisztább és legfenségesebb dallamát is Ódry szólaltatta meg magyar színpadon. Annak, ahová az emberi elme fénye és szív melege felemelkedhetik, a Vihar Prosperójával tartott tükröt, - annak, ahová jobbrészünk olthatatlan nosztalgiája vonz, a Gréban-féle Igazi passio Jézusával.

Ezek nem egyszerűen egy-egy szerep betöltésének, hanem a végtelenség felé kitáguló egész színpad betöltésének próbái. Ódry a színészi szolgálat legszeplőtelenebb méltóságával állta meg ezeket a próbatételeket. Prosperójából a földi, - Megváltójából az égi bűnbocsánat virága hajtott ki, szinte a szemünk láttára. Golgotát vállaló Istenemberével a színpadi mozdulatszépségnek klasszicitásáig emelkedett.

Ennek elköltözött barátunk, Harsányi Kálmán szentelt legmaradandóbb emléket. "Mozgását - írta - mindig kifejezőnek láttuk, de ennyire szépnek még sohsem. Bármily nagyvonalú volt is valamely mozdulata, vagy bármily csekély is egy-egy megrezzenése: elmaradhatatlanul benne volt az isteni fenség és az égiek tisztasága"; és nemcsak kehelyfelmutatáskor, mikor azt "nem is a mozdulat, de maga a magasztos tény sugározza": ugyanez volt meg leomlásában is, a lábmosás alázatos cselekménye alatt.

*

Hölgyeim és Uraim, - mondanivalómnál hamarább kifogytam a rendelkezésemre álló időből. Aminek sorát ejthettem, vázlatnak is kevés. Nincs előttem összeállítás arról, hány szerepben fordult meg a művész színpadunkon; amennyit a tulajdon tapasztalatomból ismerek, az is közeljár a nyolcvanhoz. De vajjon lett volna-e értelme elaprózódnom a részletekben, csak azért, hogy minél több ismert és kedvelt alakítását érinthessem, mely bizonyára szélesebb körökhöz szólt, mint művészetének oromdíszei.

De arra gondolok, hogy sok évtizedes színészpályát lehet végigélni úgy is, hogy aki talán lelkében hordja valami nagy érzésnek, a megváltó forma után csengő szenvedélynek démonát, legfeljebb napi feladatok apró cellaablakain át sejtethet meg időnként valamit a benne hánykolódó erőkből. Az ilyenek is lehetnek nagy ajándékozók, közepes szerepek bőkezű rangemelői.

De magának a színészetnek rangjáért és méltóságáért helytállni igazában mégis csak azokban a szerepekben lehet, amikhez a színész a megvalósulásnak mámorával s ugyanakkor a felelősségnek rémületével közeledhetik. Ódry hozzámagasodott ezekhez a legkülönb feladatokhoz, neki megadatott az alkotás felemelő öntudata, és a felelősség örök önkínzása.

Ezeket a szerepeket a Nemzeti Színházban nem is lehet pusztán eljátszani, úgy, hogy betöltőjük egyszersmind a bennük élő, igazságokkal és szépségekkel teli hagyományt is ne vállalja. Ódry erről egyszer megkapóan nyilatkozott. "Fiatalon kerülve a Nemzeti Színházba - mondta, - én is azt hittem, egyetlen kötelesség - tetszeni.

A fiatalság pedig tetszik önmagáért, mirevaló ezt a diadalutat megterhelni egy kézzel nem fogható, láthatatlan valamivel, aminek az értelmét még meg nem magyarázta senki? Minél többször hallottam a tradició szót, annál inkább úgy éreztem, hogy ellenségek közé kerültem.ť Azután beszámolt arról, hogyan eszmélt rá fokozatosan ebben a vélt ellenségben a legszolgálatosabb szövetségesre. Rádöbbent: Ťmicsoda ködös nyugtalanság felnyitni egy régi darab födelét, ahol az első lapon az egykori igazgató kézírásával be vannak írva az egykori szereplők nevei.

Ők ránk hagyták ezt a darabot és benne reánk hagyták ugyanazt a vágyat, amivel én a színpadra léptem: megvalósítani a lehetetlent, megörökíteni a lélek tüzes pillanatait. Ezeket a komor könyveket fölnyitni és fölszabadítani belőlük a pihenő mult megvesztegető erejét: ez a tradíció. És amit mi kaptunk, az a paradoxon, hogy: a Nemzeti Színház közönsége újat vár, de régit követel".

Ódry Árpád szerepe a Nemzeti Színház történetében ennek a paradoxonnak legszebb feloldása.



 Előadás a Vajda János Társaságban.

Rédey Tivadar