Dtum
Login with Facebookk
HIRDETÉS
1937 | Október

A nemzeti Színház és kisebbségi kérdés

Jubiláló Nemzeti Színházunkat  mindjárt a felépülését követő évek - sőt évtizedek - igen súlyos megpróbáltatások elé állították.

Ha eltekintünk is a színház születését megelőző s annak létrehozásáért folytatott - elsősorban nem is kultur-, hanem valósággal nemzeti - küzdelmektől, amit a Kelemen Lászlók meg Kultsár Istvánok lelkes és hazafias hittel teli munkássága tesz oly meghatóvá, ha nem beszélünk is arról a szinte villongásig fajult versengésről, ami Pest vármegye nyakas alispánja és a legnagyobb magyar között a felépítendő theátrum topográfiai helyének kijelölése körül támadt, ha figyelmen kívül hagyjuk is a sok véleménykülönbséget, ami egyrészt Pest vármegye és a törvényhozók, másrészt a főherceg-nádor és a vármegye között annyi huzavonát okozott, mondom: ha minderre nem térünk is ki, hanem csak a színház megnyitásától eltelt száz esztendő eseményeit tekintjük végig, akkor is látnunk kell, hogy igen sok viszontagságon ment keresztül ez a nekünk oly nevezetes és jelentős kultúrintézmény.

 

Hiszen nemcsak művészi bajai voltak, hanem többször a bukás veszélye is fenyegette s ettől csak az a féltő gond és aggódó szeretet mentette meg, amivel a magyar nemzet mindenkor kísérte színháza sorsát s ami legkézzelfoghatóbban a törvényhozáson keresztül jutott kifejezésre.

Ilyen megnyilatkozása volt a nemzetnek a színház létesítését elrendelő 1836. évi XLI. t.-cikken kívül különösen az 1840. évi XLIV. t.-c., ami nemcsak országos pártfogás alá vette a művészi és anyagi krízissel küszködő, zsenge intézetet, hanem meg is teremtette annak számára a fennmaradáshoz szükséges pénzbeli alapot.

A szinház anyagi nyugalmát mindamellett csak a kiegyezést követő esztendők hozták meg, mikor már az állami költségvetés évről-évre megfelelő összeggel támogatta az intézetet; ugyanekkor azonban s éppen az állami szubvenció nyomán a politika hullámai öntötték el a színházat s az állami segély megadása körül oly jelentős és esztendőről esztendőre felújuló, nemcsak politikai, de erős nemzetiségi viták kavarogtak, melyek - különösen Deák Ferencnek egyetlen, de elvi jelentőségű színházbeszéde miatt - évtizedekre megfodrozták a magyar politikai élet amúgy sem túlságosan nyugodt vizeit.

 

Ezt a Deák-beszédet ugyanis még 1904-ben is szószerint idézi a képviselőházban bizonyos nemzetiségi álláspont igazolására Vlád Aurél, nemkülönben 1908. év végén Pop Csicsó István, (mindketten román kisebbségi képviselők.)

A magyar politikai élet nemzetiségi harcait tárgyaló irodalom csodálatosképen alig fordít figyelmet a hatvanas-hetvenes évek határesztendeiben fel-fellobbanó és kulturális mezbe öltöztetett parlamenti vitáira, melyekben szerb és román képviselők a Nemzeti Színház államsegélyének helyes elvi szempontjait próbálták problematikussá tenni, hogy a zavarosban a maguk politikai halász-zsákmányát megszerezzék. Még legéberebb figyelemmel Szekfü Gyula nézi ezeket az eseményeket, többször méltatja is azok jelentőségét, különösen Deák beszéde kapcsán.

A Nemzeti Szinház állami támogatása körüli első vita a nemzetiségi törvény (1868-i XLIV. t.-c.) parlamenti tárgyalásának előestéjén - 1868 november 14-én - robbant ki. Igen kedvező politikai időjárás volt ez a nemzetiségek számára. Az alig induló magyar alkotmányos élet vezető tényezői - érthetően - kerültek minden súrlódást a kisebbségekkel s a legteljesebb egyetértés és megértés medrébe kívánták szorítani a politika annyira kanyargós, szeszélyes és bizony nem mindig kristálytiszta folyamát.

Már az 1869. évre szóló budget tárgyalása során élénk előcsatározások indultak a türelmetlenebb nemzetiségi honatyák részéről. Egyikük-másikuk nekirugaszkodva körülnyargalta a magyar alkotmányos berendezkedés fellegvárát, méregette annak erődítéseit, kémlelte az őrség számát, erejét. Egyszóval: készültek, ha nem is ostromra, de mindenesetre erős viadalra...

A belügyi tárca színház-tételének vitájában kitűnő alkalom nyílt a nemzetiségi fegyverek megvillogtatására és az erőviszonyok összemérése mellett a magyar kormány liberális türelmének próbatételére is. E mérkőzés a kormánynak - sajnos -, ha nem is visszavonulásával, de mindenesetre politikai taktikájának teljes csődjével és tekintélyének csorbulásával végződött.

50.000 forint állami támogatást javasolt a belügyi kormány a színház céljaira, de amint e tétel tárgyalás alá került, nyomban jelentkeztek a nemzetiségek hangadói és saját kultúrájuk fejlesztésének a magyaréval egyenlő fontosságát hangoztatva előbb egy magyarországi szerb, majd egy magyarországi román "nemzeti" színháznak közpénzből való támogatását, illetve alapítását követelték. Indokuk rövid volt és velős: ha a magyar Nemzeti Színház kap állami szubvenciót, a szerb színháztól sem lehet megtagadni azt.


A nemzetiségnek ez a már első pillanatra is felmérhetetlen jelentőségű politikai sakkhúzása nem érte váratlanul a kormányt, mert nemcsak a bizottsági tárgyalásokon jelentkezett már ez a felfogás, hanem hetekkel előbb, még pedig magyar részről. Irányi Dániel, az akkori magyar politikai életnek egyik vezető tagja a Magyar Újság 1868. évi szeptember 19-iki számában A budai népszínház országos segélyezése c. cikkében megelőzte a november 14-iki szerb indítványt. Azt írja ugyanis itt: "...országos pénztárból véleményem szerint csak oly fizetések, vagy segélyek utalványozhatók, melyek általános, országos természettel bírnak, vagyis közszolgálathoz tartoznak.

A főváros megmagyarosítása s különösen e célnak színház általi elősegítése aligha fog a nem magyar nemzetiség által oly közszolgálatnak nézetni, melyhez minden lakosnak, nemzetiségre való tekintet nélkül egyaránt hozzájárulni kötelessége. S ha nem nézetik annak, abból következik, hogy a nem magyar nemzetiségek is feljogosítva érzendik magukat hasonló segélyt igényelni országos pénztárból a magok létező, vagy állítandó színházaikra.

Akarja ezt megadni Pest vármegye? akarja, hogy a szerbek, románok, ruthének, tótok, németek hasonló folyamodásokkal járuljanak az országgyűléshez, s hogy ez teljesítse kérelmeiket?

...én az egyenlőség elvét komolyan veszem és nem várom, hogy annak megtartására mások, ez esetben a nem magyar nemzetiségek figyelmeztessenek."

E cikk gondolatmenete teljesen megegyezik Deáknak a szinházügyben később elmondott híres parlamenti beszédével, s akarva, nemakarva, preludiuma lett a szerb színház-indítvánnyal megindult s évről-évre növekvő nagy, nemzetiségi szinház-vitáknak, amelyeket csak Tisza Kálmán nevezetes és erélyes 1875-iki lépése szüntetett meg.

Igen érdekes ez a tervszerű és összehangolt akció, amit a nemzetiségi képviselők követtek. Az első - 1868. évi - költségvetésnél még szó nélkül engedték át a szinház tételét. A következő évben pedig már megjelent a Dimitrievics-féle indítvány, ami 5000 forint államsegélyt kér az újvidéki szerb Ťnemzeti színházť számára.

 

1870-ben belekapcsolódott az ügybe a román Borlea Zsigmond s egyszerűen a magyar nemzeti színház segélyének törlését inditványozta, ugyanekkor Hodossiu József, a másik román honatya már egy román nemzeti színház alapítására kér az államtól nem kevesebbet, mint 200.000 forintot. S mind e kéréseket követelésnek is beillő hangon és modorban adták elő.

A kormány nem sok erélyt mutatott ezekkel a kulturális mezbe bujtatott politikai törekvésekkel szemben s főként nem volt határozott az állásfoglalása. A kért nemzetiségi szubvenciót nem volt hajlandó megadni ugyan, - ami az egyedüli helyes álláspont: de ennek indokait nem mondta meg nyilt határozottsággal, hanem engedte mindjobban megerősödni azt a hitet, hogy a nemzetiségek e követelése jogos és kizáróan pénzkérdés annak honorálása.

 

Szinte bocsánatkérően hangoztatta, hogy nem a nemzeti színházat, hanem a dal- és zeneművészetet támogatja az államsegély. Hajlandó volt inkább tévedésnek nyilvánítani a költségvetés színház-tételét, utóbb ennek címét meg is változtatni, mint kereken megmondani, hogy Magyarországon csak egy nemzeti színház számíthat állami támogatásra, s ez a magyar nemzeti színház. Ezt csak Nyáry Pál és Tisza Kálmán mondta ki nyiltan.

Deák csak egyetlen napon - 1868 november 14-én - vett részt a vitában, de akkor két felszólalással is, a későbbi években nem. Álláspontja - melyet bizonyára csak politikai óvatosságból nem juttatott kifejezésre -, nyilván az volt, hogy a magyar nemzeti színháznak adandó államsegély nem jelentheti a nemzetiségi hasonló kultúrintézmények állami támogatását.

 

Különösen második felszólalásából csendül ki ennek a felfogásnak hangja. Beszéde azonban úgy volt megfogalmazva, hogy azt mindkét fél saját álláspontja igazolásának tekinthette.

"Én - mondotta Deák - az egységes, osztatlan magyar nemzetet ismerem el politikai nemzetnek; minden, ami az állam nevében történik, menjen tehát annak nyelvén is. De hogy a színház oly politikai tér legyen, melyen ezen elvet alkalmazni kelljen, azt nem látom be..." "... sehogy sem tudom megegyeztetni az igazsággal azt, hogy az állam, mely politikai tekintetben egységes és osztatlan magyar állam, magára a szinházra, mint a magyar nyelvet mívelő s egyáltalában mívelődési intézetre egyedül és kizárólag csak egyik nyelvű és nemzetiségű nép számára költsön a közös adókból."

A beszéd eddig kétségtelenül a nemzetiségi álláspontot ismeri el helyesnek. Ugyanazt mondja, amit azok hangoztattak. Azonban nem arra az eredményre jut, mint ők.

"Erre nézve én azt gondolom - folytatta -, hogy vagy mindegyikre, vagy egyikre sem. Ha nem vagyunk olyan állapotban, hogy valamennyire adhassunk, akkor mondjuk ki, hogy kizárólag erre sem adunk.

Szégyen gyalázat volna Magyarország népségére, ha azon néhány ezer forintot, úgy mint egyes polgárai a magyar nemzetnek előteremteni nem tudnánk.

Én tehát nem az indítványt (t. i. a szerb indítványt) akarom pártolni, hanem a javaslatban a magyar színházra ajánlott segélyt nem akarom elfogadni."

"...azt óhajtom, hogy sem az, ami a javaslatban van, sem az, ami indítványoztatott, el ne fogadtassék. Ha módunk volna valamennyinek adni: igenis, ha módunk nincs: ne adjunk a magunk nyelvére sem. Töröljük az egészet, mert nem akarok semmi igazságtalanságot pártolni, még akkor sem, ha belőle hasznot húznánk."

A nemzetiségi képviselők Deák indítványával szemben mindkét színház számára - magyarra is, szerbre is - megszavazandónak vélték a segélyt; a Ház azonban elvetette mind a szerb indítványt, mind Deákét és megszavazta a kormány által a nemzeti szinház számára kért segélyt. Alig hihető, hogy Deák ne számított volna erre, hiszen ha valaki, ő bizonyára ismerte a parlamenti erőviszonyokat.

Megismétlődött a nemzetiségi vita a következő - 1870. évi - budget tárgyalásánál, ahol már két lépéssel tovább mentek a nemzetiségek s egyrészt egyszerűen megtagadták a magyar szinház szubvencióját, másrészt pedig most már a román nemzeti színház - nem is támogatására, hanem megalapítására - igényeltek nem tetemes összeget, mint említettem: 200.000 forintot. S a nemzeti szinház állami szubvencióját Deák Ferenc beszédére való hivatkozással tagadták meg.


Rajner Pál belügyminiszter szorongatott helyzetében "nyomtatási hibá"-nak mondotta a költségvetés a "színház részére évi adomány" kitételét a "dalmű és zeneképezde támogatása" helyett. Ezt tartotta elitélendőnek Tisza Kálmán, hogy évről-évre ezzel a hibával kell számolni, ami ennyi vitára ad okot. A dolog érdeméhez szólva pedig határozottan kijelentette, hogy "egy garast sem" hajlandó más színház támogatására megszavazni, mint a fővárosban levőre.

Ugyanő volt az, aki - már mint belügyminiszter - 1875 április 13-án véget vetett a Nemzeti Színház szubvenciója körül minden évben fellobbanó nemzetiségi polémiának, amikor Miletics Szvetozár és különösen Polit Mihály nemzetiségi képviselők túlmentek felszólalásukkal a megengedhető határon. Ez utóbbi képviselő a többek között ezt mondta: "... szégyenleni való a világ és Európa előtt a nem magyar szegénységnek filléreit igénybe venni mulatsági intézetek előmozdítására..." továbbá: "... elvi kérdés az, vajjon Magyarország törvényhozó testülete elé kerülhet-e általában olyan színháznak ügye, mely csakis egy nemzetiség fejlesztésére szolgál."

 

"... Ha a törvényhozó testületben egy színházügy szőnyegre kerülhet: akkor mindenféle nemzetiségnek színház ügye is szőnyegre kerülhet. Önöknek álláspontja - mondotta Polit a kormánypárt felé fordulva, - hogy Magyarország nemzeti állam, de tessék akkor megmásítani a statisztikát, tessék azon milliónyi tótokat, szerbeket, románokat kényszeríteni, hogy magyarok legyenek. Ha ezt bírják akkor deklarálhatják, hogy Magyarország nemzeti állam."

Tisza Kálmán, mint belügyminiszter válaszolt erre: "... Én azt tartom, hogy Magyarország éppen olyan állam, mint Európában a legtöbb állam, amelyekben laknak különböző nyelvű és nemzetiségű polgárok; de azért az államnak egy neve van: egy helyt a francia, más helyt a szerb, ismét másutt a román; itt pedig a magyar.

Itt megjegyzem még azt, hogy ez nem felfogás kérdése, (élénk helyeslés), hanem ez törvényesség kérdése, (általános élénk helyeslés) és a t. képviselő úr itt a Ház kebelében miattam ugyan bátran beszélhet, hirdetheti ezen különböző, de egyenesen a törvénybe ütköző felfogását: mert itt a Háznak szentélye megvédi még a helytelenül kimondott szót is; de figyelmeztetem, nehogy a Házon kívül megpróbálja ezen törvényellenes felfogását hirdetni és azt érvényesíteni akarni (általános zajos helyeslés és taps), mert amely percben azt meg fogja próbálni: meg fog róla győződni, hogy minden álnok áskálódások dacára a magyar államnak van még elég ereje ellenségeit összetiporni."(Hosszantartó viharos helyeslés, éljenzés és taps minden oldalról...)

A nemzetiségi színházviták ezzel elnémultak. Az állami költségvetés újra nyiltan, őszintén és helyesen mondhatta, hogy az állami színház segélyezésére kéri a szubvenciót: nem kellett engedményeket tenni annak megszavazásáért egyik nemzetiségnek sem.

 

De - amint előbb említve volt - még két ízben visszatértek rá a román képviselők egy-egy kulturvita kapcsán. 1904-ben és 1908-ban. Mindkét alkalommal Deák színház-beszédét olvasták a magyar kormány fejére s azt kívánták, hogy annak a beszédnek szellemében érvényesülhessenek aspirációik. Egyelőre az is elég lett volna.

De a ma százéves Nemzeti Színház állami segélye soha többé nem vált problematikussá.

<<
<
1
2
3
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
A záloglevél-kibocsátó intézetek a transzfermoratórium-rendelet módositását kérik a pénzügyminisztertől A záloglevél-kibocsátó intézetek a transzfermoratórium-rendelet...
Tudvalevő, hogy a záloglevélvásárlás terén az utóbbi hetekben...
Rövidek Rövidek
- Összejövetelünk kellemes volt - hangoztatta MacDonald - és semmiben...
A néprajzi muzeum A néprajzi muzeum
A néprajzi muzeum, mely eddig a Nemzeti Muzeum Csillag-utczában levő...
BKE – Cottage Eislaufverein (Bécs) 5:1 (3:0, 1:1, 1:0) BKE – Cottage Eislaufverein (Bécs) 5:1 (3:0, 1:1, 1:0)
Nagy gólarányú győzelmet vártunk a tegnapi nemzetközi hokki meccsen....
A WAC. nemzetközi viadala A WAC. nemzetközi viadala
A WAC. viadala nem hozta meg a magyar úszóknak a győzelmeket,...
Flottatüntetés Törökország ellen Flottatüntetés Törökország ellen
Abdul Hamid szultán és miniszteriuma már határozott az európai...
Intolerance Intolerance
Griffithnek, a kitűnő amerikai filmrendezőnek, a tévedése igen nagy:...
Nagy Ferenc miniszterelnök rádióbeszélgetése nyugati útjáról Nagy Ferenc miniszterelnök rádióbeszélgetése nyugati útjáról
Nagy Ferenc miniszterelnök szombaton este beszélgetést folytatott...
Egy tót képviselő Bécsben Egy tót képviselő Bécsben
Itt a beszélgetés áttért Hodzsa bécsi útjára. A tót képviselő...
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98