Dtum
Login with Facebookk
1938 | Február

Képzőművészeti szemle

Legelőször Thorma Jánosról, a magyar képzőművészet nagy halottjáról kell megemlékeznem, aki évek hosszú sora óta kiesett abból a nagy érdeklődésből, amely valamikor méltán körülvette.

Egykori nagy sikerei után visszavonultan élt Nagybányán, amelynek művészetében és kialakulásában annyi érdemet szerzett. Csak nagy ritkán került egy-egy újabb műve elénk, hogy töretlen alkotókészségéről beszámoljon.

Thorma első nagy sikerét 1891-ben Szenvedők című képével aratta, mely megrázó emberi jelenetet ábrázol természeti környezetbe állítva. Híressé az aradi vértanukról festett hatalmas kompoziciója tette, amely a millinnium idejében hatalmas erővel foglalta össze a mártírokhoz fűződő komor elgondolásokat, de nemcsak gondolati és érzelmi tartalmában volt erős, hanem festői megoldásában is fölötte jelentékeny. Aztán évek hosszú során át történelmi és népjeleneteket festett, az utolsó évtizedekben inkább a természet jelenségei felé fordult, amelyek addig is nagy szerepet játszottak kompozicióiban.

Thorma Székely Bertalannál tanult, később Párizsban is megfordult. Székelynél megtanulta az alkotás gondolati és érzelmi tartalmának nagy jelentőségét, Párizsban a francia realisztikus ábrázolásmód volt reá nagy hatással, sőt Munkácsy drámaisága is szeme előtt lebeghetett. Ezekből az elemekből alakul ki minden ízében egyénivé vált komoly és nemes művészete, amelyben a természet jelenségeinek is gyakran igen fontos szerepet juttatott.

 

Történelmi és zsánerképfestő volt, de ez csak tárgyi körét határozza meg, mert a megoldást, a nagy értéket műveinek az a benső tűz és lelkesedés és az a festői kifejezéskészség adta, mellyel mindig túlnőtt a tárgyi elemeken.

Művészetünk egy másik halottjáról is meg kell emlékeznem. Pólya Tiborról, a derűslelkű rajzolóról, aki annyi mosolyt csalt arcunkra. Festményeivel nem tartozott a kiválóak sorába, de annál inkább karikatúráival, amelyek hallatlan jókedvvel, humorral és halálosan pontos jellemzőkészséggel állították elénk barátait, kortársait. Ha Pólya külföldön él, ezzel a rajzoló tehetségével alkalmasint a legismertebb európai karikatúristák sorába emelkedett volna.

Régen volt kiállításnak akkora közönségsikere, mint a Biedermeier-kiállításnak, melyet Csánky Dénes a Műcsarnokban rendezett.

Valami mosolygós érzés támadt fel bennünk, amint dédapáink, nagyszüleink korába kalauzolt. Emlékezetünkbe idézte a magyar élet megújhodásának korát, amelyben újra éledt festészetünk is. Ez nem ért fel olyan magaslatokra, mint az akkori élet egyéb teremtő hajlandóságai, sikereiért nem kűzdöttek akkora erők és olyan heves vágyak, mint az irodalom körül, nem lelkesedtek érte akkora tömegek, mint a politikai átalakulásokért.

 

Két évszázados senyvedés után hazai hagyományokra nem támaszkodhatott, művelői között egyetlen messzire kiemelkedő genialis tehetség sem akadt, de nékünk mint újabbkori festészetünk kezdete, mégis nagy értékű. nem tisztára magyar fejlődés eredménye volt és eredményeiben sem volt tisztára magyar. Jókora részében külföldi hatások visszatükröződése. Magyar témákat dolgoz fel legtöbbnyire, de formavilágát nyugatról kölcsönzi. De akármilyen múlttalanul is rövid idő alatt tisztes fokot ért el és a magyarságot a képzőművészet terén is közelebb segítette a nagy nyugati kultúrákhoz.

Érdekes kor volt ez. Látszólag nyugodt és békés felszíne alatt mélyreható változások csíráit érlelte, a minden ízében arisztokratikus múlttal szemben jóval polgáribb jellegű. Ez az a kor, melyben hatalmas autokraták is a legegyszerűbb polgárember módjára kezdenek élni, Ferencz császár életszokásaiban alattvalóit utánozta, Lajos Fülöp a jó polgár mintaképe akar lenni, amiben III. Frigyes Vilmos porosz király vetekedik vele.

 

A polgári osztály pedig egészen más életformákat hozott a világ színpadára. Életeleme a munka, szórakozásai pihenésszerűek, nem töltik be életét, melyben családi életének bensősége nagy jelentőséghez jut. A politikai élet megkötöttsége, az emberi szabadságok hiánya önmagára utalja az akkori embert, aki hangulatokban oldódik fel és kezdetben tettek és forradalmiság helyett érzelgőssé válik.

 

Mentől gazdagabb érzelmi világba merül, annál nagyobb a sikere, mindenki csak úgy duzzad a szentimentalizmustól. Ez a hangulatos szentimentalizmus rányomta bélyegét a kor festészetére is, mely az egykori pompa helyett a mindennapi polgári élet oldalait hangsúlyozza. Témáit inkább erkölcsileg idealizálja, mint külső megjelenésükben, festési módja nem egy elfinomodott arisztokratikus kultúra formateremtő és formafelbontó sugallataiból fakad, hanem a polgári munka szigorúan kimért és pontos szorgalmából. A rokokó és a barokk az uralkodó emberi típus ábrázolásában élte ki magát, a biedermeier művész a polgári kasztot ábrázolja.

 

A biedermeier kor lefestettjei közlékenyek, mosolygósan beszélnek magukról. A rokokó és empire arcképei fölényesen és zárkózottan néznek le reánk, a biedermeier arcképek barátkoznak velünk. Nemcsak a nők arcán gyakori a mosoly, hanem a férfiakén is, de ez a mosoly már nem a rokokó kegyetlen és érzéki mosolya, hanem a vidékies ember mindenkivel összebarátkozó, mindenkiben embertársat kereső derültsége. Persze ez a mosoly a nők arcán még édeskésebb, mint a férfiakén, sőt gyakran felületes sablonná válik.

A megfestés módja meglehetősen híjával van az érzéki szépségnek, ez a kor különben is úgy ünnepli magát, hogy benne az értelem győzött az érzékek felett. A jelenségek érzéki szépségén érzett öröm csak néha ütközik ki, leginkább Borsosnál. Nem izgatja különösebben a festőket a testi szépség sem, bár a legnagyobb részletességgel festik néha az arc aprólékosságait, nem adják olyan érzékiesen élő mását, mint a rokokó tette, nem lehellnek érzéki szépséget a festékbe.

 

Az arcok gyakran pergamenszerűek, később pedig a mindinkább kacérkodó modor a férfiarcokat is lányos színekbe, felületekbe vonja. Porcelános arcokat is látunk, mintha az akkor annyira kedvelt porcelánfestés stílusa csapott volna át a magasabbrendű művészi tevékenységre.

Gyakori az interieur. Rendszerint emberi alakkal, vagy alakokkal benépesítve. E kor polgárságának tájképe a szoba, hiszen életét a polgár ott éli le, ott dolgozik. Nem ünnepélyeken szórakozik, mint az előző korok embere.

Hanyagul könnyed és lendületes festőiség nem igen található a biedermeier képeken Minden a legszigorúbb rendszeretetet sugározza. A férfiak mintaképei a rendesen öltözködő, de nem elegáns, nem is előkelő embernek, a művész pedig az éppen ilyen gondos, pontos, minden aprólékosságot iparkodva festő munkásnak, akitől a széles, részleteket elhanyagoló, vagy erősen kiemelő, tehát átalakító festési mód teljesen távol áll.


A kifejezés eszközeiben ez a festészet különben sem valami gazdag és erős. Új színességet, új festői problémákat nem hozott, sőt e tekintetben az európai múlttal szemben visszaesést jelent. Alkotásai nem sugározzák a nagy festői látás örömét, szenvedélyességét. Lokális színekkel, vonalos felfogásban dolgozik, előbb kirajzol és aztán kifest. Rajzos jellemű, néha már irodalmi ízű, ez a kor az illusztráció elterjedésének kora, de egyúttal a grafikai népszerűsítésnek is: Barabás százszámra rajzolja kortársairól litografiáit.

Feltünő ebben a festészetben az aktok hiánya is. Alig egy-két félénk próbálkozást ismerünk, mert Brocky Károlynak külföldön lejátszódott és más kultúrális élményekből táplálkozó művészetét nem sorozhatjuk a magyar biedermeier festészet termékei közé. Az érzéki gondolatokat felidéző akt nem illett a polgárság erkölcsi világába, csak a kor vége felé villan néhol elő a fellibbentett ruhákkal való kacérkodás.

A tulajdonképpeni tájkép a kor emberét inkább a művészet hagyományain át és nem közvetlenül érdekelte, legfeljebb mint vasárnapi kirándulás, melyben peckesen sétálva vesz részt. A kor elején klasszicizáló külsőségekbe foglalja a tájat, később már romantikus elemek is felbukkannak, várromok, sírhalmok, sötét erdők, siránkozó fűzfák, mint a szentimentalizmus hatékony eszközei.

A kiállítás, amint előre is valószínű volt, felfelé nem emelte a színvonalat. Lefelé annál inkább kiterjesztette, de ez sem volt különösebb kár, sőt hasznos, mert megismertetett olyan művészek festményeivel, akiket eddig Lyka kitűnő művéből csak névről ismertünk.

Az európai művészet szemszögéből nézve, a mi biedermeierkori művészetünk helyi jelentőségű. De nekünk mint újabbkori festészetünk kifejlődésének első állomása mégis jelentős. E kortól kezdve lesz festészetünk kultúránk hatékony tényezője. E kor hozza a művészetet szervesebb összefüggésbe a társadalommal és teszi lehetővé egy sokkal magyarabb és sokkal értékesebb művészet kivirágzását.

Iványi-Grünwald Béla kiállítása Fraenkelnél huszonnyolc festményével olyan friss és állandóan megújhodó erőben mutatta be ismét ezt a kiváló mesterünket, ami az ő korában ritkaság számába megy. Idei nyarának termését sorakoztatta fel előttünk, balatonlellei tartózkodásának ragyogó emlékeit. Ismét megállapíthattuk, hogy Iványi a színességnek kivételes finomságokat elérő mestere, aki ma is fiatal lelkesedéssel éli magát belé környezetének fénytüneményeibe. Ma is könnyedén és virtuóz módon fest, de ez a virtuózitás nem egy modornak biztos ismételgetése, mert minden esetben egy erős lelki élmény áll mögötte.

 

Virágcsendéletei, balatoni tájai, vagy kertjének részletei egyforma mély hatással van reá és ezt a gyönyörködést biztosan ülteti át a mi lelkünkbe is. - Iványi-Grünwald nem az erős hangsúlyok mestere. Lénye választékosan finom, tartózkodó, derűsen álmodozó. A magyar naturalizmus hagyományaira támaszkodik, de mindig átalakítja, választékosabbá és elfinomultabbá teszi a közvetlenül felvett benyomásokat.

A régi olasz mesterek kiállítása a Nemzeti Szalonban, melyet magángyűjteményeink anyagából Petrovics Elek kitűnően állított össze és rendezett, arról tanúskodott, hogy mai gyűjtőink ezen a téren is becsületesen megállották helyüket. Az összegyűjtött anyag túlnyomó részében az utolsó három-négy évtized vásárlásaiból származik, amidőn a régi olasz festmények ára a világverseny következtében igen magasra emelkedett.

 

A legelsőrangú alkotások olyan nagy árakon cseréltek gazdát, hogy azok megszerzéséhez néha fantasztikus áldozatok szükségesek. Vagyoni viszonyaink szempontjából a mi műbarátaink távolról sem vehették fel a versenyt a Nyugat és Amerika pénzfejedelmeivel. Így az általuk gyűjtött műtárgyak között meglepően kiemelkedő alkotások nem igen akadnak, de dicséretükre váljon az, hogy gyűjtésük színvonala egyáltalán nem válik szégyenükre.

Mindenesetre örvendetes, hogy a kiállításon közönségünk megismerkedhetett olyan kiváló festményekkel és kisplasztikai tárgyakkal, amelyeket máskülönben nem igen tud megközelíteni. A trecento korától egészen a XVIII. századig az olasz művészet minden kora felvonul előttünk, sok esetben valóban múzeális értékű művekkel.

Két markáns gyűjtői egyéniség bontakozik ki előttünk a kiállításon. Az egyik Delmár Emil, akinek kisplasztikai gyűjteménye európai viszonylatban is elsőrangú és néhai Lederer Sándor, a felsőolaszországi és velencei művészet egykori kitünő tudósa, akinek együttesen kiállított gyűjteménye útmutatásul szolgálhat bárkinek is arra, hogy közepes anyagi eszközökkel is milyen kvalitásosan lehet gyűjteni.

<<
<
1
2
3
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98