Dtum
Login with Facebookk
1938 | Szeptember

Kölcsey európaisága

"Nincs veszedelmesebb az írókra nézve, mint sokat írni, s ez a sokatírás, amellett hogy a munkákat gondatlan készületükké teszi, a tanulástól is elvonja az írókat. Csokonairól, a tanult lángészről írta ezt Kölcsey. Ismerni kell az elvakult fiatal kritikus erkölcsi hevét és gyönyörű indítékát, hogy ne ütközzünk meg rajta. Kölcsey olyan lankadatlanul és módszeresen tanult, hogy mindenkit tudatlansággal, féltudással vagy rendszertelen tudással gyanúsított.

 

Van abban valami megrendítő, hogy Csokonai, a koldus tanár végzetes debreceni szakításáig kedvére meríthetett a tudásból könyveket hozathatott az iskolával, könyörtelen kritikusa ellenben csak kínnal jutott könyvhöz, folyóirathoz meg egyáltalán nem. Csokonai ágrólszakadt volt, de kollégiumi bentlakó, Kölcsey birtokos volt, de magyar nemesbirtokos a múlt század elején.

 

A legsivárabb terménygazdálkodásában éltünk, birtokos a jobbágytól legfeljebb abban különbözött anyagilag, hogy könnyebben átvergődött az országos ínségeken. Igaz, nagyon nagy szó volt az is. Kölcsey alkalomszerűen, kéz alatt szerezte a könyveit, ha volt is pénze, hónapokig tartott, amíg egyhez hozzájutott. hamar keresztüllátott vagyoni helyzetén s ez a hideg, tiszta pillantás megfélemlítette. Óvatos szegény volt.

 

Ennyiben különbözött nemestársaitól, aki jórészt duhaj szegények voltak. Néhány méltatója megemlíti, hogy az ábrándozás, gyönge akarat, fásultság, a "jókor támadt s hamar eltűnt remények; lángoló, de tárgyat nem lelt indulatok; sivatag jelen s alaktalan jövendő" meghiúsították a Pesten lakást s a nagyobb utazásokat.

 

A falurahúzódás azonban nemcsak belső tehetetlenségén múlt. Gondoljunk indokolt anyagi félénkségére is. Egy angol Kölcsey azonos lélekállapottal, de angol pénzviszonyok közt biztosan eljutott volna Weimarba, Jénába, Görögországba s talán Philaderphiába is. Mert ezekre a helyekre vágyott, valljuk be, kitűnő ízléssel. Ókori romokhoz s hazafiba oltott világpolgárok közé. Az emberbarátot és kitűnő görögöst az amerikai városnép vonzó jelentése is megejthette. A szabad Amerikába, de egy görög nevű városába vágyott. Egész életpályája gyón ebben a vágyban.

Debreceni diákoskodás és pesti törvénygyakorlat után huszonéves korában visszakerült falura. "Akart és keresett áldozatokkal s nélkülözésekkel gyötört" élet kezdődött; a Szemere házaspár gyöngéd szöktetési kísérleteitől eltekintve közel két évtizedet töltött álmosdi és csekei magányába. Szüntelenül virrasztó elméről lévén szó, az ember a legrosszabbra elkészül. Mivé fajul a túlfeszített és nélkülöző értelem ilyen környezetben? Különcködéssé, embergyűlöletté, képzelgéssé? Ellenkezőleg. A túlfeszített ifjúból rendíthetetlen férfi lesz.

Félrehúzódik, de folyton gyakorolja magát. "Azt óhajtanám, hogy nevelkedő literátorunk bírálnának a tudományok kincseikkel s a küszöbön ne állapodnának meg" írta a Csokonai-kritika idején Döbrenteinek. "Semmisem lesz belőlünk panaszkodott később Wesselényinek, "míg az életet ellenkezésbe állítják a tudománnyal." "Mert alapos s egyszersmind sokoldalú tudományt szerezni felette nehéz" intette élete végén az unokaöccsét. "Sok olvasás, még több gondolkozás, sok egybehasonlítás, még több gyakorlás s fogyhatatlan béketűrés és állandóság az, ami itt megkívántatik." Akármiről írt, kitért a rendszeres, állandó, összehasonlító olvasásra.

 

Ebben az egyben egyenesen s nyíltan Goethet merte utánozni. Kortársaiból a fajtájabeli erdélyiek és alföldiek sokkal műveltebbek a dunántúliaknál, de ő az erdélyiek és tiszaiak közül is válla kimagaslott s a bálványozott mester, Kazinczy hézagos műveltségén is hamar, túl hamar átlátott. Három személlyé hasadva a költő a görögöket, rómaiakat, Goethet fogadta be, a bölcsész a görögöket, Baylet, Lessinget, a státusférfi Herdert és Montesquieut. Költői, bölcseleti és politikai műveltsége volt, mint később a roppant tudású Eötvösnek. Ebből a szempontból érdemes őket összehasonlítani. Eötvös rögtön átveszi s terjeszti, amit külföldön becsül, Kölcsey tolla a kezében, ellenszegülve enged nagy mestereknek is.

Ez a műveltség akkor is tiszteletreméltó, ha csak arra szolgál, hogy megmentse a szellemi süllyedéstől. Ha egy szatmári nemest eltölt a felvilágosodás eszméivel. Kölcsey azonban a nemzetnek tanult s amikor a magányos falusi vizsgálódás mellett döntött, az akkori egyedül hasznos és méltó közpályára lépett. De ezt bővebben kell megmagyaráznunk.


A lángész útja egy öntudatlan felismeréssel kezdődik. Ezt a felismerést tudatosítja, tisztázza egy életen át, a visszahagyott összműben ez a titok tisztul emberi igazsággá. Kölcsey hamar felismerte, hogy az a "legkritikusabb hely, mely a csinos Nyugat és durva kelet, a hatalmas észak s tehetetlen délközt középpontban" fekszik, óriási európai ellentéteket közvetít és ellensúlyoz. Idáig egy titkot tudtak Csokonaival. De Kölcsey azt is tudta, hogy ehhez a közvetítéshez az avatag és halvány nemzeti tudat erőtlen.

 

Hátha nem is hivatása, hátha csak balvégzete hozta a magyar Európába? "S lehet-e gondolnunk azt is" kérdi, "hogy nemzetünk a maga nyugatra lett általplántáltatását éppen úgy sínylette volna, mint minden ilyen túlültetés a természetben?" "Bizonyosan hálátlan lakot hagya el a hősnép" vág vissza már a következő mondatban "s ősi hazáját jöve visszanyerni; s nem egy forrón szeretett honban ülepedett-e le, melynek határain kívül életet és boldog életet lenni nem hitt vala?" A magyar hazát nyert vissza Nyugaton, nem térhet ki a sors törvénye elől. De amennyire vállalta Kölcsey a tágabb európai otthont, annyira rettegett a teljes eleurópaiasodástól, a feledékeny nemzettől, a hagyomány nélküli néptől.

 

Herder elméletét a néphagyományról minden hajaszálával érezte; Árpád népe polgárosulva sem változhatik egyszerűen a világpolgári felvilágosodás helyi ügynökévé. A múlt már nem egészen övé, a jövő nemcsak Európától függ. Már nem maradhat a párducbőrös, cifra nép s ha az marad, menthetetlenül tovább süllyed, külsőséges hagyományra dermed. Pontosan s talán elsőnek látta, hogy maradi és visszamaradt (a két szó végzetesen összefügg) nép tulajdonképpen a legkevésbé hagyományhű, ellomhult teste alá temeti a múltat s hogy a keletről jött első magyarok megtagadnák keletieskedő, de már nem keleti ivadékaikat.

 

Ám a hőskor elmúltával magyar nem adhatja ki magát angol vagy francia világpolgárnak sem, racionalista felvilágosodás jó iskolája lehet, de nem mélyről fakadt nemzeti ügye. Az egyik életformát: az avultat ösztönében viselte Kölcsey, a másikat: az európait átbúvárkodta s a kettő közt vivódva formálta szellemkézzel a jövő magyarját. Zrínyihez vonták eszméi, régi költőink közül csak őt bámulta. Ebben is következetes volt. A tanult bán egyformán tudott bánni magyar katonáival, napnyugati humanista vendégeivel s a török követekkel, a hőskori naplementében ő mutatott a modern magyar felé.

Olyannak kívánta a magyart, amilyennek még Leó császár festette a honfoglalás előtt: büszke, tüzes, zárkózott, kevés beszédű, komoly, de nem bús, nem tépelődő. Ezt a magyar jellemet akarta kiszabadítani az elavult, mérgező és búsító politikai előítéletek alól, hogy lehessen tanulékony, mint Goethe, előkelőn igazságszerető, mint Montesquieu, puritán, mint Bayle, ábrándnélküli, mint Lessing. Különösen Baylet és Lessinget szerette, a két északi protestáns s a szatmári virrasztó folyton titkos jeleket váltott a szellem éjszakájában. A világhírű s jóval frivolabb francia enciklopedistákat már nem szerette, legalább is nem magyar köntösben.

 

Nem voltak elég komorak, magukbaszállók és  tegyük nyomatékkal hozzá  arisztokraták. Az arisztokratikus Montesquieu nyomán Kölcsey az egyházban a népszabadság egyik védelmét s biztosítékát látta mindenféle önkényuralom (egyéni vagy tömegzsarnokság) ellen. Voltaire és Diderot túl simulékony volt neki és túl egyházellenes. "Nem mind szabadok azok, kik láncaikat csúfolják" idézi Lessinget, valószínűtlen a párizsiakra gondolva.

 

Azt akarta, hogy Árpád népe, mint a régi rómaiak külföldi minta alapján, idegen ösztönzésre alkosson, de ami a régi rómainak Athén volt, az új magyarnak ne Párizs legyen, hanem az északi puritánok által épített Civitas Dei, egy felvilágosult Istenállam, amely valahol Jena, Utrecht és Philadelphia fölött lebeg. Elkerülte a Párizs hűbérébe esett Bessenyei sorsát. De kiszabadult abból a kismagyar világból is, amely Berzsenyinek költői erek és társadalombölcseleti gyönge oldala volt.

Már a pálya kezdetén egy morális Magyarországot hordott magában, gyémánt elméje lecsiszolta róla a legkisebb foltot. A lehetőségek sorrendjében dolgozott érte. Ezért előzte meg nyelvi harca s önvizsgálódása a megyei és országgyűlési munkát. Még nincs itt Széchenyi, de itt van Kazinczy, tehát az irodalommal, a nyelvújítással kezdi a státusférfiúi pályát. Irodalmi kritikáiban is közéleti harcot vállalt, puritán, népszerűtlen kritikái előrevetik a puritán és könyörtelen közéleti kritika árnyékát. Kazinczyról emlékezve az államférfi Kölcsey elárulja a húsz év előtti író Kölcsey jellemző politikai hátsógondolatát.

 

"Homályban él és munkál az író s egykori által kicsinységekkel bajlódónak tartatik, mert idejét idegen szavak magyarrá tételével, régiek keresgélésével s több ily parányisággal vesztegeti. De a vezető okot legtöbbnyire csak a következés világosítja fel; s tisztán csak a maradék fogja láthatni: miként nyert az egész nemezt szó által ideát, idea által tettet s tett által jóltevő, egyetemi változásokat; miként lettek százados előítéletek semmivé; miként enyésztek el egymás után száz meg száz lélekszorongató formák; s mindezek után miként lőn lehetségessé sok szép és jó, minek forrásai, hosszú időkig zárva lévén, folyást nem lelhettek."

 

Irodalmi ujjgyakorlatból, a fiókjának szónoki remekműveket írt. Parainesisében bevallja az ujjgyakorlatok mélyebb indítékát is. "A szónokság szabad nép körében támadt s szabad nép életéhez tartozik. Ének hangja szelidíté meg a vadcsoportokat; a mívelt nemzet tömegét szónoklat vezérli s ennélfogva nem hiú gond az, melyet ékesszólás elérésére szentelünk." Az írói szándék mögött mindig ott áll az államférfi. Tiszta, félre nem érthető, sokoldalú nyelvet akart a nemzetnek adni s ezzel tudatosan a tiszta, ésszerű politikai eszmék útját egyengette arra a jobb időre, mikor a megyei tisztújítások kardvonogatását végre emberséges munkára cserélik.

Közel két évtized múlt el. Keserves évek. Amikor nem dolgozott, magát figyelte. Félszeme éppen olyan hidegen, vizsgáztatón függött a lelkén, mint egykor a Bihari muzsikája mellé feledkezett Berzsenyin. Félelmesen ismerte magát, írása tele van lelki önéletrajzzal. Hajlamait, gyengeségeit összehasonlította a honfitársakéval, az önismeret minden maximája hasonlat volt a magyarra. Azokat a valódi vagy képzelt hibákat gyűlölte legjobban a magyarságban, amiket magában felfedezett és kiismert. Önkritikája személyes és jelképes: Kölcsey, a moralista nemcsak az ábrándozó Kölcseyhez könyörtelen, de az ábrándozó nemzethez is.

 

Elvégezte a nehéz kúrát, visszahúzódó, sírógörcsös fiatalemberből sztoikus, munkabíró férfi lett, maga a nyugalom és csöndes önérzet. Ilyen eredményre vágyott a másik beteggel: a felelőtlen, könnyelmű nemzettel is. Hosszú falusi elhagyatottságban prózája magyarrá tette a legszebb európai eszméket s könyörtelen önarcképet tartott a magyar elé. Nyelvújítás és önismeret, mindkettő politikai céllal: ez volt a végzett csekei munka. A magányos falusi vizsgálódással csakugyan az egyedül hasznos és méltó közpályára lépett.

1825 után országszerte fölszakadt a köd. Széchenyi hatása az elnémult Berzsenyit gazdasági íróvá tette, Kölcseyt a csekei házból a megpezsdült Nagykárolyba csalta. Nemcsak villámgyorsan betanult a politikába ( a lángész mind tanulékony), de meg is hódította testben, lélekben elütő földieit. Egy elragadó ember lépett ki a magányból. Mindent olvasott, de legjobban Marcus Aurelius antik-keresztény bölcsessége fogott rajta. "A szenvedés" írja ebben az időben, "ha szelíden szétoszló felleg gyanánt tűnik el, szívet és lelket nemesít." Különcködéstől, embergyűlölettől féltettük? Emberszeretet, szelídség, nyugalom, önérzet s egy erkölcsi nemzetkép a remeteség gyümölcse.

 

A mai lélekelemzés megkönnyítette volna legrosszabb éveit, de a lelki kísértetekkel együtt valószínűleg szellemi ellenmérgüket is kiirtotta volna. Kölcsey nem ismerte a pszichoanalízist, elfojtással segített magán, a lélek kínjait férfias életszabályokhoz láncolta. Sokat szenvedett, de kibírta, az eszével bírta ki, vagyis bölcs lett.

Nem mehetett Weimarba vagy Görögországba, de eljutott az 1832-es reformországgyűlésre s ez a legnagyobb, ami magyarnak a magyar történelemben megadatott. Mintha nagyhangú, bajszos követtársai spártai szigorára s bajlátására akartak volna pirítani, tüstént előre engedték. Óriási tekintélye volt. A cigányozó, nagy étű, nagy torkú táblabírák, akiket eszével elítélt s szívével szüntelenül szeretett, megjuhászkodtak roppant eszétől s szent Kristófként vállukra vették. Mindennap érezhette, hogy nem hiába tanult. A megyéjével történt elvi összeütközés miatt 1834-ben lemondott követi tisztéről. Ez köztudomású. Kevésbé ismert, hogy haláláig engesztelték s nem volt több ellenvélemény a megyében.

Az a legkülönösebb, hogy a költő is ebben a státusférfiúi lázban jutott el még egyszer a Himnusz szédítő magasságába. Túlfeszített képzelete előtt megint megjelent az immár nem honját, de hagyományait vesztett, emlékezet nélküli magyar. 1829-ben lépett nyilvános szereplésre, 1830-ból való a Zrínyi Dala. A versben fölrémlő korcs nemzettel akarta szembeállítani a nyelvileg, földrajzilag, lelkileg, jogilag egységes nemzetet. Négy nagy országgyűlési beszéd a magyar nyelv, erdélyi unió, vallás és jobbágyfelszabadítás ügyében ennek az erőfeszítésnek az emléke. Következett a lemondás, a Wesselényi-pör. Csak most derült ki roppant munkabírása.

 

A terméketlen költő, aki évekig bíbelődött parasztdalain, száguldó tollal egy vastag könyvet írt a barát védelmében. Hogy milyen lelkiállapotban, mindenki elolvashatja a Zrínyi Második Énekében. Ezzel a csodálatos haláljóslattal végezte be kilencéves államférfiúi pályáját s negyvennyolc esztendős életét. Pontosan tíz év múlva kitört a szabadságharc. A magyar  vére hullatásával cáfolta meg legnagyobb bíráját.

Barátok emlékében éljük legmélyebb valónkat. Kölcsey halála után harmadnap Szemere Pál fölkereste közös barátjukat, Bártfay Lászlót. Szomorún kezetszorítottak, a lélek halhatatlanságáról s a jövő életről beszéltek. Így tudjuk meg, hogy egy Szokratészt vesztett a magyarság.

<<
<
1
2
3
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
Aszkárik Tripoliszban Aszkárik Tripoliszban
Ugy látszik, hogy az olaszok dolga még nem állhat olyan jól...
A Vígszínház bemutatója A Vígszínház bemutatója
Az "Aphrodite" szerzőjét nálunk a ponyvaszerű kiadások és elnagyolt...
Hét fiatal művész kiállítása
A Nemzeti Szalon termeiben immár másodízben állítja ki munkáit e kis...
Mellékfrontok Mellékfrontok
Miután minden harcoló német erőt a nyugati frontra...
A bujdosók hazatérése A bujdosók hazatérése
Ezerhétszáztizenegyben február 21-ikén hagyta el Rákoczi Ferencz...
Törökországban ilyen az élet Törökországban ilyen az élet
Hogy a háboru alatt milyenre változott az élet szép Törökországban, s...
A porosz képviselőház Hindenburg tábornokhoz A porosz képviselőház Hindenburg tábornokhoz
Gróf Schwerin Löwitz a porosz képviselőház elnöke a mazuri győzelem...
Imrédy Béla feleségét megtámadták Imrédy Béla feleségét megtámadták
Imrédy Béla bankigazgató feleségét többtagu társasága jelenlétében...
Autó-taxi zenélő fonográffal Autó-taxi zenélő fonográffal
Egy Fieche nevű londoni bérautó tulajdonosnak, aki ennekelőtte...
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98