Az észtek kiállítása a Nemzeti Szalonban nem hozott különösebb meglepetést. Művészetük fejlődése körülbelül olyan volt, mint a miénké, a múlt század elején kezdődött, amikor német hatás alatt állott, aztán a francia művészet befolyása alá jutott, végül a nemzeti tulajdonságok is érvényesülni kezdtek benne akkor, mikor bizonyos belső tradíció alakult ki és a politikai szabadság ideje is felvirradt. De mindhárom időszak alatt hiányoztak belőle kimagasló tehetségek, akikben viszont nálunk éppenséggel nem volt hiány. Eképpen az észtek eljutottak egy igen megbecsülésre méltó színvonalig, de nem a nagy európai művészet közelébe.

Bizonyára annak is nagy szerepe volt ebben, hogy nemzetiségüket évszázadokon át alig élhették ki. A svéd uralom alatt, vagy a balti bárókat szolgálva, végül az orosz elnyomás korában az észt lélek a képzőművészet terén legfeljebb a népművészetben érvényesülhetett, ez pedig náluk sem haladta meg a szűkös kereteket. A nagyobb szabadság idejében pedig éppen úgy ki voltak szolgáltatva a nyugati kultúrnemzetek művészeti fölényének, mint a többi kis nemzetek.

Amit az észtek a magukéból, mint faji elemet hozzáadtak művészetüket. Higgadt, szívósan kitartó fajta az észt, földművelésben edzett, de viszont ahhoz is bilincselt. Önálló és szabad, városi, polgári élete rövidebb volt még eddig, semhogy benne a nagy művészet melegágyai kiérlelődjenek. Az észt temperamentum különben is kissé hűvös, festőiségre nem nagyon hajlamos, inkább szobrászi hajlandóságú. Ezen a kiállításon legalább is szobrászatuk erőteljesebbnek bizonyult, mint festészetük.

*

A Képzőművészeti Társulat Derű a művészetben elnevezés alatt töltötte meg a Műcsarnok termeit.

Háromféle különböző anyaggal. Egyrészt a magyar humoros művészet termékeiből válogatott, de teljesen rendszertelenül, holott érdemes lett volna végre egyszer a magyar karikatúra történetét összeállítani. Másrészt a magyar zsánerképfestés néhány régebbi művét mutatta be, de ismét csak hevenyészve, bár ez is hálás feladat lett volna. Végül derűre-borúra felvonultatta az ismert műcsarnoki gárdát, de egyáltalában nem túlságosan derűs művekkel. Az úgynevezett szégyenteremben például láthattuk egy tüdővészes fiatalember képét, amint dagadt kezét fáradtan térdére nyugtatja és vigasztalanul bámul maga elé! Mi volt ezen a képen derű és mi volt a kiállított festmények túlnyomó részén? arra nehéz volna kielégítő feleletet találni.

*

A szokottnál jóval gyöngébben sikerült a Szinyei Társaság tavaszi szalonja is az Ernst Múzeumban. Ezek a tavaszi tárlatok azt a célt akarták szolgálni, hogy fiatal tehetségek nagyot akarásukkal minden akadály nélkül nyilvánossághoz juthassanak, mert hiszen megállapodott jellegű társaságok mindenütt abban a gyanúban állanak, hogy nem engedik szívesen érvényesülni a fiatal titánokat. A Szinyei Társaság azonban kezdettől fogva éppen az ellenkezőre törekedett: utat akart nyitni a tehetségeknek. Sajnos a meglepetések idén is elmaradtak.

Olyan jámbor és szerény társaság verődött össze, hogy akármelyik féltékeny művészi egyesülés is szívesen kebelére ölelte volna őket. De volt két feltűnő kivétel. Polony Elemér a festő, aki sötéten és komoran kavargó festményeivel határozott tehetséget árult el, a másik Farkas János a szobrász, akivel szívesen találkozunk majd a jövőben is.

*