Életem legérdekesebb élménye - Elmondja Ferencsik János, a m. kir. Opera karnagya, a Nemzeti Zenede tanára

- Életemnek talán nem a legérdekesebb, de egyik legkedvesebb élményében tizenkét évvel ezelőtt volt részem. Ekkor lettem ugyanis a Nemzeti Zenede tanára. Hallatlanul büszke voltam a kitüntetésre, hiszen mindössze huszonegy éves voltam. Ebben a korban - mint tudjuk - mindenki szerelmes az életbe, amely annyi szépet ígér a húszéves „felnőtteknek”. Hogy sok ígéretből mennyit vált be, más lapra tartozik. Hozzám kegyes volt az élet, amikor elindultam pályámon és mint jóformán pelyhesállú legényke - akinek olyan ritkán volt szüksége még borotvára - már tanára lehettem a Nemzeti Zenedének.

- Azt talán említenem is felesleges, hogy nagy drukkok között készültem első órámra. Elvégre mégis furcsa értés a padsorokból egyszerre a dobogóra kerülni, hogy a tegnapi növendék ma már „tanár úr”, akit mélyen megsüvegel a személyzet és nagy respektussal köszöntenek a növendékek. Nos, ez az úgy nevezett iskolai fegyelem mondott csődöt az én első órámon. Azaz, várjunk csak! Óra! Ott még nem tartottam. Amikor ugyanis beléptem a terembe és nyüzsgött az iskola, mint a méhkaptár, fiúk, lányok, aprók, nagyok, akkor valami lámpalázféle környékezett. Hiszen a növendékek között akadt nem egy, aki annyi idős volt, mint én...

Amikor beléptem, természetesen rám sem hederítettek, azt hitték, hozzájuk tartozom. Az egyik kislány meg is kérdezte tőlem: „Nem tudja, kérem, mikor jön az új tanár úr? Már sokat késik”. Ha jól emlékszem pirulva dadogtam valamit, mentegettem a tanár urat, amennyire tőlem ezekben a zavart percekben tellett, de azt: hogy én vagyok a „tanár úr”, akire a nyüzsgő méhkaptár vár, a világért sem mertem megmondani. A másik csoportból meg hallottam, ahogy egy kis fruska csicseregve mondta a többieknek: „Csak szakálla ne legyen. Azok olyan szigorúak”. Az idő mult, a tábor egyre türelmetlenebb, idegesebb lett, voltak, akik kiszaladtak a portáshoz, majd az irodába; bejelentették, hogy az új tanár úr, akinek most kellene az első óráját tartania, még mindig nem érkezett meg az iskolába.

A „futárok” loholtak vissza és belesüvítették a zsibongó terembe a kapott felvilágosítást: „A tanár úr itt van, mindjárt jön!” - Összeszedtem magam valahogyan és azzal az elhatározással, hogy lesz, ahogy lesz, az növendékek kötött elindultam a katedrára. Abban a pillanatban, ahogyan a léptem, egymásután süvítettek felém a figyelmeztető kiáltások: „Menjen le onnan! Mindjárt jön a tanár úr!” - „Ne csináljon botrányt, mert megissza a levét!” – Én álltam a katedrán. Nem mozdultam. Végül is, hogy a további felesleges lármának végét szakítsam, felemeltem a karomat, erre csend lett. És én ebben a nekem mindig felejthetetlen csendben így szóltam a tanterem felé: - „Ezután a zajos, de kedves fogadtatás után, mint Ferencsik tanár megkezdem előadásomat”.

... A többi ezután már nem tartozik ennek a kis, régi, szép emléknek keretébe. Nagy – kezdetben - még mindig akadtak a növendékek közül, akik nehezen akarták elhinni, hogy én vagyok „én”, hogy valami meglepetésre vártak, miután azonban a várt meglepetés elmaradt, végül is mindenki elhitte, hogy szakáll nélkül is elindulhat az ember a zenetanári pályán….