Sem vitatkozni, sem támadni nem akarok, beszámolót írok egy betegség tüneteiről. A betegség veszélyes, izgatottan és aggódva állok a látlelet fölött: az irodalomról van szó, szükebben az irodalom helyzetéről a sajtóban, arról a visszhangtalan közömbösségről, mely az irodalmi alkotást rólunk körülveszi. A közöny olyan öreg, mint maga a magyar irodalom. Kölcsey így jajgat Csekén: „De mire valók mind ezek? kinek önszíve nem beszél, annak a földalatti árnyak egész serege sem fog használni; s ezek fognának-e, mik a magányos szóló ajakról négy szomorú fal közt félbosszúsan, féllágyúlva s mindenesetre senkitől nem hallgatva lezengenek? és te jámbor szónok örülj hallgatóid nem létén.

Mert lehetsz-e bizonyos, hogy azok ékesszólásod egész mutatványát nem epeömlésnek tulajdonítanák-e?” Széchényi így sóhajt Cenken: „Az is magyar nyomorúságunk közé való, hogy az Írók publicuma oly kicsi, mert nem dicsértetni, az tűrhető, de nem olvastatni, nem fütyültetni, az már szomorú.” Ki segítene ezen a közömbösségen? Talán a sajtó, mely létét kissé az irodalomnak köszönheti. De az író csak afféle megtürt „lengyel” az ujsághasábokon s csak akkor esik terjedelmesebben szó róla, ha baklövést követ el, vagy meghal, s nem akkor, ha remeket alkot. A társadalom és a sajtó leckéztetni szereti az írót, nem művét ismertetni.

E komor gondolatok aközben serkentek bennem, míg lapjainkban könyvekről szóló beszámolókat kerestem. Nehezen találtam rájuk. Úgy húzódtak meg a sport és közgazdaság roppant kolumnái között, egy-egy lyukason maradt helyen, egy-egy elmaradt hirdetés üres terében, mint roppant szakadék sziklafalai közt a vékonyka patak. A patak vize nem volt mindig iható. Üdítő meg egyáltalában nem volt. A könyvekről szóló bírálatok kurtaságánál csak rejtettsége volt nagyobb.

A sajtó nagyrészében kuckóba szorult az irodalom, első megrökönyödésem topográfiai-typográfiai természetű. Ezt követték a további meghökkenések. A baj súlyos, jó, ha nem gyógyíthatatlan. Szeretném, ha senki se venné róla készült állapotrajzomat másnak, mint ami. Ha támadás válaszolna rá, csodálkozásom az orvosé lenne, akit pofonütött a beteg, mert megmutatta neki a röntgenképet.