A mai magyar filmkritika
Leírtam a címet, s már meg kell állnom. Mai magyar filmkritika: van egyáltalán ilyen? Lehet-e kritikának nevezni azokat a cikkeket és elismeréseket, amelyek a napisajtóban megjelennek? Minden más kérdésben önképzőkörösdi volna leszögezi, mi a kritika; minthogy azonban filmről van szó, s feltehető, hogy a kritika a szellemnek az a képessége és joga, hogy valamely kérdésben vagy tárgyról nézetét szabadon és külső befolyás nélkül kifejtse.
Ha ez a meghatározás helytálló, akkor mai magyar filmkritika általánosságban nincs és a szót a továbbiakban egyszerűség okából használom hosszabb körülírások (pl. kritika képét öltő cikkszerű hirdetés avagy egyéni módon leírt hosszabb kommüniké, stb.) helyett. Hogy miért nincs filmkritika: éppen arra próbálok most megfelelni.
2.
Ma az a helyzet, hogy a filmkritikusok túlnyomó részének nincs módja véleményét szabadon és őszintén kifejeznie. Ennek az az oka, hogy a legtöbb napilap filmrovata elsősorban a hirdetési üzlet szolgálatában áll. A filmrovatot tehát nem a kritikus ízlése, műveltsége, felfogása irányítja, hanem az üzleti szempont. A filmeket igen sok esetben nem értékük szerint ismertetik, bírálják, hanem erős tekintetbe veszik a filmmel kapcsolatos reklám ösztönzéseit. Kivétel természetesen itt is van, de ez alig változtat a teljes képen.
A filmkritikusnak kenyere érdekében alkalmazkodnia kell kiadóhivatalának utasításaihoz. A kiadóhivataloknak nem lehet szemükrevetni, ha minél több és minél nagyobb hirdetést akarnak szerezni, hiszen a filmhirdetésekből befolyó összeg ma már a lapok jövedelmének jelentős és állandó része. A hirdető felek azonban az utóbbi években már nem elégednek meg azzal, hogy magával a hirdetéssel csináljanak kedvet a filmhez, hanem megvárják, hogy hirdetésük fejében az újságok mindent elkövessenek a film sikerének fokozásáért.
Kik ezek a hirdető felek? Magyar filmnél a gyártó vállalat, külföldinél a kölcsönző, illetve mind a kettőnél a filmhirdető-irodák: ezeket bízták meg a gyárosok és a kölcsönzők a film reklámozásával. Az utóbbi évek folyamán alakult ki az a gyakorlat, amely a filmkritikus kezét többé-kevésbbé megköti és magát a bírálatot a hirdetések függvényévé teszi. Jó hirdető fél gyenge filmjét a kritikusnak ajánlatos elnézéssel kezelni, hibáit a jóviszony megtartása érdekében illik elhallgatni. (Sok lapban esztendőkön keresztül nem lehet kedvezőtlen filmkritikát olvasni.) Ha a film közepesen jó, az a szokás, hogy roppantul megdicsérik, felsőfokú jelzőket használnak; ha pedig a film igazán jó, akkor szinte ájult elragadtatással kell róla írni olyan dicshimnuszt, olyan hasonlatokat és értékeléseket, amilyent soha a legnagyobb színpadi író, legjobb darabja sem kaphat.
Nyilvánvaló, hogy a birálati szabadság nagyfokú megnyirbálása és a filmkritikus feladatának gúzsbakötése, súlyos esetben egyenesen megcsúfolása. Szerencse, hogy más téren még nem fajult el ennyire a helyzet. A színházak is közzétesznek például tekintélyes nagyságú hirdetéseket, de eszükbe sem jut megkövetelni, hogy ennek fejében a szinikritikus kedvező bírálatot írjon a darabról.
A mozirovatnál azonban a helyzet még ennél is fonákabb. Nagyon gyakran előfordul az is, hogy a gyárosok, kölcsönzők, filmhirdető-irodák fizetett cikket közöltetnek egy-egy filmről. Ez természetesen a kritika teljes megszüntetésére vezet. A fizetett cikk vagy a tulajdonképpeni kritika helyét foglalja el, vagy pedig mint „előzetes jelentés” szerepel. A kettő között lényegbeli eltérés nincs.
Ez kézenfekvő is: ha egy filmről reklámcikk jelenik meg, telve dicsérő jelzővel, „újszerű” hasonlattal, magasztalással és úgynevezett „gusztuscsinálással”, akkor az először is megtéveszti az olvasóközönséget, mely joggal kritikának véli, másodszor lehetetlenné teszi a lap számára szabad és az őszinte filmbírálat közzétételét. Az az ujság, amely hétfőn dicshimnuszt zengett egy új filmről, fizetett cikk alakjában, kedden nem cáfolhat rá önmagára, még ha a film siralmasan rossz is. Fizetett reklámcikkek közlését néhány évvel ezelőtt csak egy-két lap fogadta el; újabban azonban egyre jobban tért hódít, noha szerencsére még vannak ujságok, amelyek elzárkóznak előle.
A filmkritikus, mint lapjának alkalmazottja, édeskeveset tehet e rendszer ellen, mert az vállalatának komoly jövedelmet jelent. Sok filmrovatvezetőnek egyenesen úgy szól a szerződése, hogy a hirdetésből és a cikkekből befolyó jövedelem egy bizonyos százaléka őt illeti meg. E fonák állapotban a filmrovatvezetőnek nemcsak az a feladata, hogy a filmeket bírálja, hanem az is, hogy minél több és magasabb áru fizetett cikkek közzétételére bírja.
A filmkritikus, íráskészségétől, rutinjától és természetesen hivatástudatától függ, el tud-e és el tud-e rejteni kritikáiban néhány statisztikai reservatio mentális-t, tudja-e érzékeltetni az olvasóval, hogy most azért kedvező a hangja, mert nem szabad rosszat írnia a filmről, vagy pedig valóban tetszik neki? A tapasztalat szerint nem egy kritikus előbb-utóbb rezignál: feladja a kilátástalan harcot az üzlet ellen.
3.
A bírálat szabadsága és méltósága e hazában mindig szent eszme volt és a színi, művészeti kritika szabadsága ellen nem is vétettek. Néha megpróbálták beléfojtani a szót, de hamis énekre sohasem csábítottak vagy kényszerítették. Gyakran írtak bírálatokban igazságtalanságot – meggyőződésből vagy rosszindulatból, gyakran írtak ostobaságokat is, - mert nem futotta másra. A kritika képét öltő, helyét bitorló fizetett reklámcikk azonban egészen új helyzetet teremt. Mindenekelőtt nem is a filmre, nem is a kritikusra, hanem magára a bírálat becsületére veszedelmes! Ha a bírálat egyszer hitelét veszti a napi sajtóban, félő, hogy minden vonalon és végképpen ebek harmicadjára jut.
Az ujságolvasó azt olvassa lapjában a filmről, hogy jó és érdekes. Megnézi és gyengének, unalmasnak találja. Először esetleg tulajdon ízlésében kételkedik. Amikor azonban sorozatosan előfordul ez az eset, megrendül a hite a filmkritikában. A következő lépés pedig az - s ezt tapasztalatból állíthatom - hogy már a színikritikában vagy az irodalmi rovatban is burkolt hirdetést szimatol. Hogy ez a negatív előjelű fejlődés éppen a mai korban hova vezet, azt talán fölösleges bőven kifejteni.
Azt hiszem ugyancsak fölösleges megtárgyalni, mily megalázó ez az állapot a filmkritikus számára. E sorok írója maga is filmrovatvezető, s így tart attól, hogy nagyon is lírai részletekbe téved.
Rá kell viszont mutatni, milyen kárt okoz magának a filmnek az üzleti hirdetői szempont felülkerekedése. Természetesen a magyar filmre gondolok.Nen-Babelsbergben vagy Hollywoodban amúgysem olvassák, mit írnak a budapesti lapok. Általános panasz, hogy a magyar film évek óta egyhelyben topog, vérszegény, ötlettelen, filmszerűtlen, egy-egy kivételtől eltekintve a régi kliséket másolja újra meg újra. De hát honnan tudják meg a magyar filmcsinálók, kritikus időnkint áttöri a reklám sorompóit és hangfogóval, mentegetve s mentegetőzve meg meri kockáztatni véleményét, akkor legszívesebben nemzetietlennek bélyegeznék, mert „nem pártolja a magyar filmet”. Erre éppen a közelmulban volt példa.
Filmgyárosok vacsorára hívták meg a filmrovatvezetőket és keserű szemrehányásokkal illették őket, mert – tulságosan szigorúak… A fizetett cikkek émelygől stílusa nyilván elrontotta a filmesek ízlését, arányérzékét. A jelzők alapfokát például már barátságtalan kritikának fogják fel. Ha egy film egyszerűen „jó” vagy „ötletes”, vagy „megható”, vagy „bájos”, már nincsenek megelégedve a kritikával, mert az örökös reklámmal hozzászoktatták magukat a „legjobbhoz”, a „legötletesebbhez”, a „legszenzációsabbhoz”. Elfelejtették, hogy az egészséges, szabad és őszinte filmkritika a tárgyilagosság és a szigorúság követelményei mellett is lehet jóindulatú.
4.
Nem vitás, hogy a film ma már valóságos közszükségleti cikk. Különösen a második világháború kitörése óta olyan mozi-konjuktúra van, amilyenre még nem volt példa. Az „álomgyár”, ahogy Ilja Ehrenburg egy regénye címében nevezte, ugyanolyan fontos, mint egykor a „circenses”. Társadalomformáló ereje vetekszik az ujsággal és a rádióval, sőt sokv szempontból felül is mulja azokét.
Az emberek nagyrésze vizuális típus, a látott élmény sokkal mélyebben és tartósabban bevésődik emlékezetében, mint az olvasott vagy hallott. Fontos volna tehát, hogy a kritika a közönséget valóban irányítsa, vagy legalábbis útbaigazítsa. Gyakran cikkeznek a film nemzetnevelő szerepéről. Ezt azonban meg kellene előznie a bírálat nemzetnevelő munkájának. Beláthatatlan jelentőségű ízlésnevelő munkára van itt kilátás! A túlságosan elnéző kritikák, meg a reklámcikkek azonban az amúgy is alacsony tömegízlést egyenesen elposványosítják.
Ha a közönség újra meg újra azt olvassa a giccsről, hogy „megrendítő lelki élmény”, vagy finommívű érzelmi rajz”, a közhelyek melodramatikus ismételgetésről, hogy „irodalmi színvonal”, a tenyerestalpas helyzetkomikumról, hogy „francia humor”, hamis pátoszról azt, hogy „végre egy emelkedett szellemű alkotás”, az erőltetett, deus ex machina-szerű kibonyolódásokról, hogy „meglepő, élményszerű megoldás”, akkor nem csoda, ha ízlése a magasabbrendű szellemi táplálék iránt valóban eltompul, hiszen ujságja minduntalan az ő kezdetleges felfogását igazolja.
Nem csoda, ha nincs kedve színházba menni és untatja az irodalom. A lelkekben igen erős az a hajlam, amit az Egyház „jóra való restségnek” nevez. Sokan éreznek esetleg magukban vágyódást a komoly irodalom, a magasabb művészet iránt, de lelkiismeretfurdalásukra napilapjuk filmkritikáiban előre megkapják a felmentő ítéletet: hiszen az is „komoly művészi élmény”, az is „legnemesebb irodalmi színvonal”, amit a moziban látnak.
5.
A megoldás csak a kritika tisztaságának jegyében és az erkölcs ítélőszéke előtt képzelhető el. Bizonyosan nem vezetne megoldásra például, ha a filmgyárosok vagy a kölcsönzők, vagy a hirdetőirodák, vagy mindannyian felhördülnének e cikk miatt és kijelentenék, hogy eszük ágában sincs a lapok filmrovatát befolyásolni, „reklámcikk” vagy „fizetet cikk” nincs is, a kritikus ítéletébe sohasem szólnak bele, ők legfeljebb egy-egy ismertetés terjedelmének megnöveléséért nyujtanak ellenszolgáltatást. Az sem vinne közelebb a megoldáshoz, ha a filmrovatvezetők, kritikustársaim, értenék félre e cikk szándékait és sértődötten tiltakoznának állításaim ellen, amelyek érvénye alól egyébkent magamat sem vonom ki.
Ez utóbbi néhány szót még egyszer külön is szeretném hangsúlyozni és vele megérttetni azt, hogy sem a kritikusokat, sem a napilapok kiadóhivatalait, sem a gyárosokat, kölcsönzőket és a hirdető-irodákat egyéni becsületükben, vagy szakmai önérzetükben megbántani nem akarom; ellenkezőleg mindannyiunk becsülete és önérzete védelmében írtam ezeket a sorokat! Mert ha a kritikának nincsen hitele, fogytán-fogy a kritikus becsülete, a gyárosnak, hirdetőnek meg még akkor sem hisznek, ha valóban remeket alkot.
A kritika tisztasága követeli, az erkölcs parancsolja (és a józanész is arra kérlel), hogy éles határvonalat húzzunk hirdetés és kritika között. Adják vissza a filmkritikusnak a bírálat szabadságát, hadd értékelhesse a filmeket érdemük szerint, hirdetéstől, pénztől függetlenül, mint a színházi, a zenei vagy az irodalmi kritikus. Ebben a kérdésben más szempont nem lehet, csak az erkölcsé és a tisztaságé. A gyárosok és a filmkölcsönzők hívják fel a közönség figyelmét, - ha akarják – még nagyobb, kiáltóbb, még feltünőbb hirdetéssel.
A kifejezett, félreérthetetlen hirdetéseken belül ám alkalmazzák a legelragadtatottabb jelzőket és a leghalmozottabb dicséreteket. A követelmény mindenesetre ez: a hirdetésnek meg kell maradnia a saját keretei között – szó szerint is, képletesen is. El kell választani a reklámot a véleménynyilvánítástól, a hirdetést a cikktől, a befolyásolást a bírálattól és akkor a közönség majd tud mihez igazodni, a filmek színvonala emelkedik, a kritika visszanyeri szabadságát, őszinteségét, tisztaságát és hitelét; a kritikus pedig önbecsülését.
Boldizsár Iván
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!