Legnemesebb irodalmi közvéleményünk jól ismeri és egyre jobban értékeli Tóth Árpád művészetét. A költő szinte megnyerte közvetlen kortársainak, a nyugatos líra első nemzedékének szeretetét és különös becsülését; a halála óta eltelt tizennégy év pedig a nagyközönségben is tovább mélyítette és szélesítette zajtalan, tiszta és nemes hatását. Amikor az Összes Verseit sajtó alá rendeztem, már örömmel hivatkozhattam rá, hogy ez a költő újabb magyar írónemzedék szemében kisiklás nélkül volt tökéletes, és nagy lett, anélkül, hogy egyéb akart volna lenni, mint jó poéta”. Sokkal inkább volt író és tudós és bohém, mint közéleti ember; szelleme legtöbbször (bár nem teljesen kizárólag) elvek, igazságok, örök hangulatok rögzítése felé fordult, az örökkévalóságot akarta és tudta megragadni a múló pillanatban.

A tündéri látásnak és a merengő harmóniának, a szépségnek és a bánatnak, az ünnepien gazdag verszenének, az ízlésnek, a kulturának, a belső fegyelemnek a művésze volt, az idill és még inkább az elégia színes, ragyogó, aztán mindjobban elboruló sötétedő és egyszerűsödő klasszikusa. Páratlan nyelvművészet egyesült benne a megelevenítő látással, csöndes halk bensőség a kristályos értelemmel.
A tüdőbaj, mely az elmúlás állandó szuggesztióiba burkolta, majd negyvenkét éves korában sírba vitte, bölcs ökonómiára szorította erőit: Tóth Árpád, bár írói környezete és egész kora talán túlságosan is sokat foglalkozott a líra forradalmi lehetőségeivel, tulajdonképpen nem reagált vagy csak igen lassan reagált.