Charles Baudelaire - Az illatszeres üveg
Vannak hős illatok, melyeknek laza korlát
Az anyag. Üvegen erejük győzve forr át.
Olykor, ha keleti, kis szekrényt nyit a kéz,
S a rozsdás zár sikolt s jajong a régi réz,
Vagy hogyha elhagyott lak ó szekrénye tárúl,
Hol agg idők doha leng éjlőn és kopárúl,
Avítt üvegre lelsz, mely illatot mereng
S belőle élni kél a lélek s szökni leng.
Ezernyi gondolat bús, emlék-selymü bábja
Aludt bezárt rabúl a hallgatag homályba,
De szárnyat bontva most a léget ellepék:
Azúr és rózsaszín s aranyhimes lepék.
És száll a kábitó emlék, mohón kitörvén
A dúlt légbe; szemed lezárúl, tompa örvény
Felé a Szédület két zord keze ragad,
S lenn némely régi holt fanyar szaga fogad.
S leomlasz, ama sír vén odvához vetődve,
Hol, mint vad illatú Lázár, tép szemfedőt le
S mozdúl, ébredni még, egy kísérteti váz:
Az áporult, finom, avítt szerelmi láz.
Igy én is, hogyha majd a földnek sürge népe
Rólam már mit se tud s rossz szekrény szögletébe
Vetett üveg leszek, züllött és porlepett,
Hitvány, szennyes, szagos, pókhálós és repedt,
Koporsód hadd legyek s legyen testem hamúja
Oh édes rothadás, vidám erőd tanúja
Te, égi angyalok dús ízű mérge! Te,
Rontó szesz! Oh szivem halála s élete!
ford.:Tóth Árpád
Őszi ének
I.
Hideg homály borúl szívünkre nemsokára;
tünő nyarunk tüze, ég veled, büszke fény!
Hallom, kopogva hull már házunk udvarára
a fa, s komor robaj döng válaszul kövén.
Lelkembe visszaszáll a tél: kaján s goromba
düh, kín és borzadály, hajszás, kemény robot;
s miként a sarki ég poklán a nap korongja:
jeges tönk lesz szívem, melyen véresen lobog.
Borzongva hallom, a hasábok hogy zuhognak;
ha vérpad épül, az sem ád ily hangokat.
Lelkem torony, amely lassanként összeroskad
az ostromgép nehéz ütései alatt.
S úgy tetszik, míg beföd e zaj egyhangu búja:
koporsót szegez itt nagy-sietve az ács...
Kinek? - Tegnap nyár volt; ez már az ősz borúja!
A nesz rejtelmesen sír, mint halk távozás.
ford.: Tóth Árpád
Esti harmónia
Már jő a perc, midőn a rezge szár konyúltán
Minden virágkehely tömjént sohajtva ég,
Örvénylő illatot s zenét sodor a lég,
Oh lenge, méla tánc, szédítő mélyű hullám!
Minden virágkehely tömjént sohajtva ég,
Hegedűszó remeg, mint tört szív, üdve múltán,
Oh lenge, méla tánc, szédítő mélyű hullám!
Nagy, díszes ravatal a csöndes esti ég.
Hegedűszó remeg, mint tört szív, üdve múltán,
Tört szív, amelyre les az éjszin öblü vég,
Nagy, díszes ravatal a csöndes esti ég,
Immár meghalt a nap, alvadt vérébe fúlván.
Tört szív, amelyre les az éjszin öblü vég,
Még tűnt nyomot keres, hol fénnyel int a múlt tán,
Immár meghalt a nap, alvadt vérébe fúlván,
Csak emléked ragyog, mint szent oltári ék...
ford.: Tóth Árpád
Az óra
Oh jaj, az óra! zord, baljós, kegyetlen isten!
Ujjával fenyeget s: "Emlékezz!" - egyre int, -
"Száll már a rezge kín ijedt szivedre, mint
Cél-lap felé a nyíl, hogy rád halált röpítsen.
A páratestű Kéj maholnap messzi vész,
Mint színfalak mögé a nimfák illanása,
S nagyot harap a lét minden kis villanása
Az üdvből mely tiéd, amíg a földön élsz.
Háromezerszer és hatszázszor minden órán
A Másodperc susog: "Emlékezz!" - s fába húllt
Szúként perceg a Ma: "Már én vagyok a Múlt,
S kiszívtam életed, rút csáppal rájaforrván:
Remember! Emlékezz! siess! Esto memor!
(Lásd minden nyelvre zeng érctorkom tudománya!)
A perc mind bús erű, aranyló gyomru bánya,
Veszni szemert se hagyj, oh halandó botor!
Emlékezz! a mohó Idő megnyeri sorra
A játszmát, nincs csalás, csak veszthetsz! - ez a rend.
A nap száll; nő az éj; emlékezz! - odalent
Örök szomjú a mély; pereg a homokóra.
Pár perc s tovább kegyes Véletlened se vár,
S arád, a szent Erény, kin szűz maradt a párta,
S még a Bűnbánat is, (oh bús, utolsó csárda!)
Mind így szól: Vén bolond! halj meg, későre jár!ť
ford.: Tóth Árpád
Az ember és a tenger
Szabadság embere, tengert imádni hű!
Szeresd csak: tükröd ő, hullámló végtelenje
Minthogyha parttalan bús lelked képe lenne
S ő is, mint szellemed, örvénylőn keserű.
Képmásod mély ölén alámerülsz gyönyörrel,
Szem és kar rásimul s felejti már saját
Háborgását szíved, figyelve ős zaját,
Mely egyre féktelen és vad panaszba tör fel.
Mindkettőtök setét s rejtelmesen rideg:
Ember, örvényeid kinek van mérni ónja?
Tenger, halk kincseid napfényre fel ki vonja?
A meghitt titkokat irígyen őrzitek.
És mégis, míg a vén századok tünni térnek,
Kegyetlen és konok küzdéstek egyre áll,
Jaj, mert szerelmetek a gyilok és halál,
Oh örök birkozók, oh vad dacú fivérek!
ford.: Tóth Árpád
).jpg "Kalászosokból közepesnél jobb termés várható")
.jpg "Hazatérő kivándorlók")
.jpg "Az aratás és a fegyvergyakorlatok")
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!