1942 január 8-án 300 éve annak, hogy meghalt Galileo Galilei aki a mechanika megalapítója és a csillagászat megújítója volt. Küzdelme korának szellemével, egyszersmind Aristoteles tanai elleni küzdelem volt. Ezek a tanok a természettudományokra sokkal inkább gátlólag, mint fejlesztőleg hatottak. Elég, ha annyit tudunk róla, hogy a tapasztalatokkal olyan ellenmondásokra jutott, melyeket nem tudott áthidalni. Ilyen esetekben azonban nem azt a következtetést vonták le, hogy ezek szerint a tan tarthatatlan, hanem, hogy nem lehet az, és nem szabad lennie, és a tanok mellett még annál jobban kitartottak.

Eredetileg tudományos tanok voltak, de a középkorban valósaggal vallási jelentőségre tettek szert s olyan fogalmakat is képviseltek, melyeknek a természettudományokhoz már semmi közük sem volt. Ma természetesnek találjuk, hogy a tudomány csak olyan fogalmakkal dolgozik, amelyek valóban beletartoznak. Abban az időben azonban ez egyáltalán nem így volt. Ez az akkori korszellemben leli magyarázatát, amely szerint tudományos tan igaz vagy igaz voltát az döntötte el, egyezett-e a Bibliával, vagy sem.

A középkorban különben is igen nehéz volt önállóan gondolkodni, mert a tanulók kora ifjúságuktól ahhoz szoktak, hogy mások nézeteinek fejtegetésére szorítkozzanak. Rettentő sok írót kellett tekintetbe venniök, szorgalmasan tanulmányozniok és kommentálniuk, úgyhogy abban az időben egy emlékezőművésznek jobb kilátásai voltak, mint a legtalálékonyabb lejnek.

Galilei harmadik egyetemi tanulmányi évéből birtokunkban van egy jegyzetfüzet, amelybe hűségesen mindent bejegyzett, amit hallott, a nélkül azonban, hogy a maga részéről bármiképpen is állást foglalt volna. Vajjon az ég változhatatlan-e, vajjon élő-e, ezek olyan kérdések voltak, melyeket a csillagászatban rengeteg idézet alapján, s nem valami igazibb alapon, szélesen fejtegettek. Mennyire bénítólag hatottak ezek, abból láthatjuk, hogy még egy Galilei is éveken át ezeknek a hatása alá volt temetve.

Középszerű elmék küzdőtere volt ez, és Aristoteles nagyratartása nem tanításának nagyszerűségére, hanem sokkal inkább a középkor sekélységére vall. Egy példával fogom bemutatni, hogyan következtettek abban az időben. Megkülönböztettek természetes mozgást, mint például egy kő esése és természetellenest, mint a hajítás. Aristoteles ezzel próbálja megtámadni az üres teret amely szerinte nem létezhet. Mert abban nem léteznének helykülönbségek s így semmi oka nem lenne a testnek, hogy egyik irányba inkább mozogjon, mint a másikba, ami pedig a természetes mozgás előfeltétele.

Természetellenes mozgás azonban csak akkor lehetséges, ha természetes is lehetséges. Minthogy mozgások valóban vannak, nem marad más hátra, - véli Aristoteles - mint föladni az üres tér lehetőségét, amelyben sem természetes, sem természetellenes mozgás nincs. Nem veszi észre, hogy az ő természetes mozgása az üres térben egyszerűen értelem nélkül való s így nem lehet vele tovább következtetni.

Elgondolhatjuk, milyen nehéz volt ilyen időkben önálló gondolkodásig emelkedni, különösen akkor, ha valaki az akkor szokásos műveltséget szerezte meg. Először le kellett hántsa magáról mindazt, amit fáradságosan megtanult, mielőtt szabadon kibontakozhatott. Ha Galilei autodidakta lett volna, akkor biztosan már ifjúkorában jelentős fölfedezéseket tehetett volna, így azonban értékes éveket veszített el az iskolai bölcseségek romjainak eltakarításával. Olyan volt a helyzete, mint amikor egy tönkrement házat kell lebontani, hogy a helyébe újat lehessen teremteni.

Ámbár nem hiányoztak teljesen Aristoteles elleni hangok, de magányosan maradtak és az elnyomó többségnél visszhangra nem akadtak. Meddig vittek akkoriban ezeknek a tanoknak tiszteletét, megtudhatjuk a páduai egyetem szabályaiból, amelyek ezt az egyetemet az aristotelikusok fellegvárává tettek. Ezen a helyen töltött Galilei 18 évet, „életének legszebb éveit”, amint ő röviddel halála előtt kijelentette.

A látszólagos ellenmondás, hogy valaki az ellenség főhadiszállásán érezze legjobban magát, Pádua nagyvonalúságában leli magyarázatát. Pádua akkoriban a velencei köztársasághoz tartozott és kereskedőnép szelleme uralkodott benne, akik azon igyekeztek, hogy minél több idegent vonzzanak oda.

Bár határozat volt arról, hogy doktorátust csak olyanok tehetnek, akiknek igazhitű mivoltához kétség nem férhetett, mégis elérhették ezt a fokozatot protestánsok is, a nélkül, hogy vallásukat meg kellett volna tagadniok. E miatt a megbecsülő kezelés miatt igen sok külföldi volt Páduában, akik kolóniákba tömörültek, s úgy éltek mint a hazájukban. A kor szokásai szerint Galilei maga szívesen vett a házába előkelő jól fizető külföldieket, hogy jövedelmét gyarapítsa.

(folyt. köv.)