Ezen a ponton találkozhatott Ady hatásával, mely nem egyszer érezhető a „Vád” verseiben. De itt téved legkönnyebben üresen csengő retorikába is, itt nyomul olykor verseibe a vezércikk hangja. Egyik kedvelt szava a „magyar”, - s majdnem mindig fölösleges, hatást rontó: nélküle mélyebben érezzük a vers, a kép lázongó, tragikus magyarságát. Túlírás ez, néha szerepnek hat, és Sinka Istvánhoz minden inkább illik, mint ez a hangsúlyozott szerep. Úgy látszik, költői alkatához sem vág.

Azok a nagyobb igényű versei, amelyekben bizonyos prófétai pózt ölt, - mint a „Magyar jelenés”, „Az angyal bizonyságtétele”, meg a zavaros „Denevérek honfoglalása”, - majdnem kivétel nélkül unalmasok, terjengősek, kuszák és semmitmondóak; míg a póztalanok, - amilyen a néhol túl prózai, de részleteiben felejthetetlen „Pásztorének”, - szépek és meggyőzőek. Az előbbiekben menthetetlenül valami tudálékos ízt érzünk - akár egy-egy suta utalásában Edgar Poe-ra, Walt Withman-ra, - s azon kívül szerkesztetlenséget, bőbeszűséget, lazaságot – naívság helyett műkedvelő hangulatot.

A könnyedség, közvetlenség, mely itt végleg szétlapítja a verset, erénye is, de veszedelme is Sinka István lírájának. Jellemző verskezdése az emlékezés, mely egy-egy nevet: tájét, alakét veti föl, mint: „Lomb Péterrel szamárháton - utaztunk egyszer őszidőn”vagy: „Egy koratavaszra emlékezek. - Március volt... S lenn Fű-berek - aljában ketten Mikliánnal - ünnepeltük: a szabadságot.„ Mintha csak abba az íratlan, ősi, nagy eposzba menteni bele korsaját egy kortynyi, emlékezésnyi, versrevaló italért.

Nem lendül föl a vers magasabb síkjára, mint ahogyan a „műköltő” teszi: versként él benne az egész világ, egész élete a vers nem villanás, nem valami titokzatos, egy-ihletnyi kapcsolat költő - és idea közt, hanem állandó állapot, mely egyszerre csak szóban is elkezdődik, hullámverés-szerűen, s úgy is simul el, nem kemény csattanóval, mely végleg lezárja, s utána már valami határozottan más következhetik csak, hanem inkább önmagán túlmutatóan, mintegy a mögötte hömpölyödő végtelen sok hullámra, versre, verslehetőségre utalva. A Sinka-vers végén az ember nem ejti le a hangját, nem tesz élesen pontot.

Ennek a költői alkatnak felel meg a formája is, elmondáson, beszédszerű tagoláson alapuló „parlando” verssora - mely leginkább Adyéra emlékeztet, a hangsúlynak valaminő régibb, az élőbeszédhez még sokkal közelebb álló nyomós szerepével: ezeket a sorokat nem lehet az „írott” vers szabályai szerint ütemezni, tagjai nem szilárdultak azonos szótagszámú csoportokká, a névelő például hangsúlytalanul áll, mint a kötőszók is; egy példa rá:

A lapu alatt édességgel
megtelve jól, lepke pihen...

S ugyanonnét:
Hogy merre terem az édesség?
Kútból szitta vagy patakból?....

(A dőltbetűjű szedés a hangsúlytalanságot jelöli; az első példában a kezdő névelő, a másodikban a hogy nem számít, mint ahogy a beszédben is súlytalanok.
Ilyen – a magyar ősi vagy népi ritmus szempontjából igen figyelemreméltó - példát tucatszámra idézhetnénk.)

Ám e könnyedség veszedelem is. Sinka István nem kevés-versű költő: sokat ír és vegyes értékűt. Ami a „Vád”-ban friss, éppen nekicsorduló, patak víztiszta líra, az a „Hontalanok útján”-ban kezd „módszerré” merevedni. Kialakul a Sinka - vers ismétlődő képlete: az első két sorban a név, s aztán a hozzá kapcsolódó élmény, emlék, hangulat, majd a versvég, már egyre kihegyezettebb csattanoszerűen: kialakulnak a szokványos kellékek: virágpor, lepke, idő és így tovább: a költő önmagát ismétli, nagy termékenységében is a kiapadás látszatát kelti. Jellemző: ezzel együtt fakul meg világa is; új kötetében visszajáró emlékeit találjuk a „Vád” tavaszias, áradó gazdagságának, annak a varázslatos költőnek, aki csak ránéz a világ dolgaira s azok nyomban költészetté virágzanak.

Hogy hol rejlik a baj? - abban talán, hogy e, nagytehetségű, ösztönös, igazi költő minden sorára a remekmű bélyegét ütik hívei s ezzel eleve elzárják előle a fejlődés útját, régi kerékvágásába nyomlják s a maga visszakérődzésére késztetik? Vagy abban, hogy a tehetség bőségszarúja sem kimeríthetetlen, s nem elég a remek ösztön, hanem kultúra is kell, - ha tán nem is éppen könyvkultúra, de elmélyülő gondolkodás, a lélek mélységeibe való alászállás, problémákkal viaskodás, - olyan problémákkal, melyek nem ujságokba illők s nem is zászlóra valók, - küzdelem önmagával, mely mint a tisztítótűz edzi meg a költőt a halhatatlanság üdvösségére?

Gondoljunk Petőfire, aki „népköltőségtől” Shelley-szerű kozmikus távlatokig tudott emelkedni, anélkül; hogy könyvízűvé alakult s népdalszerű, áttetsző egyszerűségét elvesztette volna: gondoljunk Adyra, aki a „Vér és arany” szecessziós, neonfényes Vénuszbarlangjától a Láz nyolcadik angyalának egeibe szárnyalt s a „Halottak élén” rejtelmesen nagy verseiben a lét végső kérdéseit ostromolta: - ilyesféle elmélyülést, kitágulást, megerő??dást kellene várnunk a „Vád” költőjétől is, akinek lírája talán még a Petőfi és Ady talajánál is dúsabb televényből szívhatja táplálékát.

Búcsúzóul ne is a „Hontalanok útján” költőjét idézzük, hanem azt, aki már egyszer elindult a magasabb tájak felé; ne azt, aki, úgylátszik; megelégszik a hívei által osztogatott örökkévalósággal, hanem a magányost, a viaskodót, az igazán nagyot igérőt idézzük búcsúzóul, a „Pásztorének” végső sorait:

Most patak habzik,
menny alja villan,
virág elenyész,
hunyó tüzek mellett pásztorok hevernek
s őrzik egyetlen italunkat, a tejet, a tejet! a tejet!
Ó, szép este van, leng az ág,
valahonnan jöttem,
valahová megyek.
elhulltak mellőlem, akiket szerettem.
de Istenem áld, szemem hazát keres...
Hajh, tenyérnyi föld, országom,
hunyd le szemed... ne láss!...
én újra csak menekülök...

...Ó, zúdulj fel ősi sereg,
s jöjj utánam;
magam vagyok,
ködben áll körül a régi táj,
s halál vár rám a homálybani.

Rónay György.