Orosz István önéletrajza. Kiadta Bálint Sándor – Magyarságtudományi Intézet – Franklin


A szerző így mutatja be művét: „Emlékkönyv Orosz István jászladányi születés és lakos, több szent társulatok okleveles terjesztője, országszerte hírű, ismeretes búcsújáró, imakönyvek énekesfüzetek nagy költőjének életrajza, története.”

Egy érdekes parasztember mutatkozik be benne, a licentiátusok, a félpapok kései utódja, papi, orvosi, költői szerepe él a pogány kor táltosaira is emlékeztet. Izgalmas olvasmány. Néhol, maga a szerző vonja magára az érdeklődést, máshol a nép: a „szentember” élettörténete elsősorban a nép vallási életére vet fényt.

Jámbor társulatok működéséről, búcsújárásokról különféle közösségi ájtatosságokról szolgáltat adalékokat, amik viszont legtöbbször arra figyelmeztetnek, hogy mindezekről milyen keveset tudunk még. Az „imakönyvek és énekfüzetek nagy költője” a vallásos népköltészet ifjabb ágának, a vallásos ponyvának is hivatásos művelője volt. Elmondja, hogy milyen alkalmakra és hogyan készítette és árusította füzeteit; énekei közül is közöl néhányat.

Orosz István mélyen vallásos ember, a középkor miszticizmusára emlékeztető látomások, elragadtatások élményeit mondja el magáról. Némely helyzetben asszonyosan lágynak, tehetetlennek mutatkozik; ilyenkor a szentek vagy Isten angyalai mentik meg szorult helyzetéből, azok gyógyítják meg, és segítenek neki ügyes-bajos dolgaiban.

Helyenként naiv, gyermekes örömmel dicséri, malasztalja önmagát. Másrészt jól számító, majdnem ravasznak mondható kispolgár: énekfüzeteinek és kegytárgyaknak árusításával vagyont szerzett. Élete egy korszakában tanító és kántor, később egy kisebb falusi bank pénztárosa volt. Egyéniségének tudatos kiemelésével már bizonyos fokig ki is emelkedik a paraszti közösségből. Erre mutat az, hogy önéletrajzát ki akarta nyomatni, viszont könyvét a parasztságnak, a történet másik szereplőjének szánta közös emlékül.

Nyelve is érdekes keverék: helyenként tudatosan utánozza a Biblia hangját, másutt a népmesék előadásmódja, sajátos fordulatai tűnnek el emlékkönyvében. Minden bizonnyal bankos korából ragadt rá az a szokás, hogy a számokat mindig így írja: 65, azaz hatvanöt.
Bálint Sándor bevezető tanulmányában eddigi ismereteink felhasználásával megpróbálja Orosz István alakját és szerepét értelmezni, a közösséghez való viszonyát tisztázni. Jegyzetei is sok hasznos útbaigazítással szolgálnak a vallási néprajz területén, és nem az ő hibája, hogy olyan sokszor kell azzal felelnie: ignoramus.
Banó István