Az idei Téli tárlat a Műcsarnokban ismét ráirányította a figyelmet budapesti kiállítóhelyiségeink elégtelenségére. Nem arról van szó, hogy művészeink nehezen találják meg a vásári kapcsolatot közönségükhöz, mert erről egy csomó kereskedő,ügynök, bolt jól-rosszul gondoskodik. Pénz is van elég és a művészek nem túlságosan valorizáltak, úgyhogy eladás is van, amelyben új vevők is jelentkeztek.

Nem anyagi érdekekről van szó tehát, ha a kiállító-helyiségek elégtelenségéről panaszkodunk. A művészet színvonaláról van szó. Arról a magyar művészetről, mely a Műcsarnokból kiszorult és másutt csak fogyatékosan helyezkedhet el. Mert hiszen, ha sorra vesszük a többi kiállítóhelyiséget; alig találunk megfelelőt. Technikai szempontból csak a Nemzeti Szalon kifogástalan.

Kitűnő felsővilágítása van, de öt kisméretű termében kéthetenként hajszolják egymást a kiállítók, szobrok bemutatására pedig alig nyújt teret. A volt Ernst-múzeum úgylátszik lemondott kiállítások rendezéséről és mint gróf Almásy-Teleki műintézet egy idő óta aukciók rendezésével foglalkozik. A többi igen kisméretű szalon csak lámpavilágításnál tekinthető meg és egy-kettő kivételével vezetésük is fölötte fogyatékos.

A magyar művészet tehát visszakívánkozik a Műcsarnokba, ahonnét valamikor elindult a közönség meghódí-tására. Mért van szabad bemenete oda a festőiparosok szorgalmas, de tehetetlen gárdájának és mért kellett onnét legjava művészeinknek elmenekülniök?
Immár harmadik évtizede kérdezgetik ezt eredménytelenül mindenfelől. És sajnos nyilvánvaló, hogy ezentúl is hiába hangzik el ez a kérdés.
Farkas Zoltán