Ahogy a trapézen dolgozó artistán nem szabad a fizikai megerőltetést észrevenni, épúgy nem szabad azt a sportoló teljesítményén felfedezni. Tudjuk, hogy mind kettőjük produkciója a test felfokozott munkájából születik, de magának a nyers erőfeszítésnek egyiknél sem szabad meglátszania, különben az eredmény elveszíti esztétikai hatását. Ez az erőfeszítés csökkenthető a rendszeres edzéssel, mert a tréning felemeli a test teljesítőképességét, de az edzés valójában csak az artista munkáját teszi biztossá, mert ó minden egyes fellépte alkalmával ugyanazt az erő- és ügyesség-mennyiséget viszi harcba, míg a sport-versenyző az ellenfeleihez kénytelen igazodni. A sportoló számára tehát az edzés, ha végtelenül fontos is, végeredményében még sem óvja meg szervezetét az esetleges káros túlerőltetésektől.

A túlzott sportolás káros következményeivel újabban sokat foglalkoznak a tudományos körök. Ma minden művelt államban kitűnően felszerelt sport laboratóriumok működnek, amelyek állandóan ellenőrzik a sportolókat és tanácsaikkal sok bajt megelőznek. Rendkívül fontos ez a munka, mert nem egy ágában túlcsap a sport területén és értékes eredményeit az ipar rendelkezésére bocsátja. Kifáradni és kifulladni nemcsak a pályán lehet: mind a két testi állapot bekövetkezhetik a műhelyekben is, káros hatásuk pedig ugyanaz.

Mert ez a kettő fenyegeti az erősen dolgozó embert: a kifulladás vagy a kifáradás. A sportlaboratóriumokban megállapították, hogy még a legcsekélyebb mozgás is fokozza a szervezet légszükségletét. Sőt a mozgás maga el is maradhat, elég, ha rágondolunk és máris megváltozik a lélekzésünk. A lélekző-izmok ugyanis annyira résen állnak minden változatra, hogy elég a puszta akarat, ők már felfogták a riasztójelt és erősebb munkába kezdtek. Néhány szám világos képet ad: a felnőtt, egészséges embernek pihenőállapotban 6-8 liter a lélekzési perctérfogata, a dolgozó emberé 50-60 liter, a sportolóé - végső erőfeszítésben - 160 liter. Ilyenkor a lélekzések száma 15-20-ról felszökik 50-60-ra.

Itt kezdődik a baj. A nagy testi munka folytán a sportoló lihegve, túlszaporán lélekzik, kapkodva nyeli a levegőt, tehát folyton levegőt habzsol, de a tüdő tökéletes kiürítésére már nem marad ideje. Ebből az következik, hogy az elhasznált levegő nagyrésze bent reked a tüdőben s a tudó nem jut annyi oxigénhez, mint amennyi múlhatatlanul szükséges a vér felfrissítéséhez. A vér oxigéntartalma így egyre fogy, míg a szénsav növekszik a szervezetben és előidézi a fulladás jeleit. A sportorvosok erre új kifejezést kreáltak: oxigénadósság. A sprinter futás közben oxigén adósságot csinál, azaz kevesebb oxigént juttat szervezetébe, mint amennyire annak szüksége van. Alig fejezte be a versenyt, a test visszaperli azt az oxigénmennyiséget, amelytől a túlfeszített munka következtében elesett és az immáron pihenő, nagyokat lélekző egyént arra kényszeríti, hogy a rendesnél több oxigént vegyen fel szervezetébe. A kemény munka tehát oxigénhitelre megy, amelyet a pihenés perceiben ki kell fizetni.

A kifulladáson kívül az elfáradás veszélye fenyegeti a túlerősen sportolót. A dolgozó izmok úgy tiltakoznak további Iigénybe vételük ellen, hogy savakat - tejsavat, foszforsavat és szénsavat - termelnek, ezeknek maró hatását érezzük akkor, amikor elfáradásról panaszkodunk. A tejsav azután a vérbe jut és megváltoztatja a vér összetételét. A vér savanyúsága megnő, ezzel megváltoznak a sejtek életviszonyai és megváltozik a máj működése is. Ugyanakkor csökken az izmok, főként a szívizmok teljesítőképessége. Az izommunka tehát alaposan megváltoztatja a vérkeringést. Változik a pulzusszám és változik a vérmennyiség is, amelyet a szív egyszeri összehúzódásra továbbít a szervezetbe. Sokáig azt hitték, hogy a szív ezt a többletmunkát csak úgy tudja elvégezni, hogy kitágul, megnagyobbodik. A sportorvosok röntgenfelvételei azonban ennek éppen az ellenkezőjét tanítják: a sportemberek szíve verseny közben kisebb lesz, valószínűleg azért, mert a jól edzett sportoló szívkiürülése és megtelése tökéletesebb, mint azé, aki előkészület és hozzászoktatás nélkül végez erősebb munkát. Az úgynevezett „sport-szív”-ről még ma sem bizonyos, hogy szívtágulás-e vagy szívizomerősödés. Valószínűleg mind a kettő.

A sportorvosok nagy figyelmet szentelnek az érrendszer változott körülményeinek s megfigyeléseik során még az a kétely is kialakult, hogy a vérkeringés rúgója nem lehet csak a szív, mert a szív egyedül nem tudná a nagy ellenállású vérpályán az egész vérmennyiséget végigkergetni. Az erek, igaz, kitágulnak és sokkal több vért továbbítanak; de az ereknél is beáll a kifáradás, ebben az állapotban pedig összehúzódnak, megszűkülnek. A sport, ha nem túlozzuk, nem veszélyezteti a szívet, de a tréning túlhajtása vagy a rekordok oktalan hajszolása a szívizmok maradandó elváltozásával jár, ami hirtelenül bekövetkező szívgyöngeségre vezethet. Az oxford-cambridge-i világhírű evezőcsapatokat például évek óta figyelik, de sportolás okozta káros elváltozásokat nem találtak náluk. Ugyanezt bizonyítják a nagy amerikai biztosítótársaságok statisztikái: az atléták életkorkilátásai ugyanolyan jók, esetleg jobbak, mint a nem sportoló kispolgáréi.

Végül sportja is válogatja. A legtöbbet szenved a birkózók szíve. Persze, gyakran nem is tudják, hogy ez a kényes szerv beteg, csak akkor döbbennek rá, amikor felmondja a szolgálatot. Erősen igénybe veszi a szívet a futball is. Itt a test erőfeszítéséhez a lelki izgalmakat is hozzá kell adnunk. Egy brünni professzor évekig figyelt egy futballcsapatot és megállapította, hogy a futballozás a szíven kívül leginkább a térdkalácson mutat fel elváltozásokat. A térdkalács megnyúlt, a csont kérge megvastagodott, a bokaízületben a csigacsontról egyes kisebb részek leváltak és a sarokcsont kéregállománya megvastagodott. A röntgenvizsgálatokkal megállapított elváltozásokat a megfigyelő orvos az egyoldalú igénybevétel terhére írta, ami nem változtat azon a végső megállapításon, hogy a túlzott futballozás veszélyezteti az egészséget. Kimondta azt is, hogy a futball kizárólagos űzése, különösen a fiatal korban, ártalmas és csak a többi sporttevékenység keretében, mint kiegészítő játék jogosult.

Mindez természetesen csak a túlzott sportolásra vonatkozik. A modern orvosi tudomány régen megdöntötte az ókor görög és római orvosainak véleményét, hogy a sportolás mindenképpen veszélyezteti az egészséget. Az ókor doktorai a gladiátorokon szerezték megfigyeléseiket, de arra nem gondoltak, hogy ezek az emberek az arénán kívül mértéktelenül dőzsöltek és tulajdonképpen ezzel az életmóddal ásták alá egészségüket. A mai sportembernek első parancsa: légy mérsékletes! Mértéktartás pedig minden téren a legnagyobb biztosítéka a testi jó kondíciónak.