Kiállítások
Kiállítások
A háborúban nem hallgattak el a múzsák, beszédesebbek, mint valaha a békevilágban. Ami kiállítóhelyiség csak akad a fővárosban, mindet megszállják egymást kéthetenként felváltó művészeink. De mert kevés a hely és sok a festő, meg a szobrász, egyre-másra invitálják a közönséget műteremkiállításokra is. A festés és mintázás valahogyan az ügyesség kérdésévé vált, akárcsak a versírás.
Erről mondják találóan, hogy manapság már úgyszólván a puszta intelligencia kérdése, vajjon tud-e valaki épkézláb verseket faragni; nos, úgy látszik hovatovább a képzőművészetben is hasonló helyzetbe kerülünk, mert a vászon meg az agyag épen olyan türelmesek, mint a papiros. Persze a legtöbb terméknek épen olyan kevés köze van a teremtőművészethez, mint az irodalmi dilettánsok írásainak a költészethez.
Többé-kevésbbé ügyes, sőt néha virtuózi utánérzések, amelyekért pénzt is lehet néha kapni, olyan összegben, amilyent irodai vagy ipari munkával csak hetek alatt lehet szerezni. Ez csábító dolog, afféle veszédelem, mint a kezdeti kártya-, vagy lóverseny-nyereség, de később elrontott, csalódásokkal telt és elégedetlen élet követi, melyet csak még szomorúbbá tesz az önmaga adományozta „művész” elnevezés.
A székelyföldi ösztöndíjas festők műveiből a Szépművészeti Múzeum második emeletén rendezett kiállítás kétszázhúsz festménye majd mind egy szálig azt bizonyította, hogy a konzervatív naturalizmusnak (igen: ma már a naturalizmus számít nálunk konzervatív iránynak) véglegesen befellegzett festőfiatalságunk között.
Csupa stílusalakító törekvés visszfényével találkozhattunk. Habár alkalmasint nem ez volt a célja az ösztöndíjaknak, hanem az, hogy a természettel való közvetlen érintkezés jobban a témához láncolja őket és kevésbbé engedjék szabadjára átalakító képzeletüket. De legyünk őszinték: ez a képzelet egyáltalában nem valami veszedelmes méretekek ölt közöttük, új formák teremtéséhez csak néhány művészt juttatott el, mert legtöbbjük megelégedett azzal, hogy mások kezdte úton sétálgat tovább. De ez az út nem a multba kanyarodik vissza, hanem a jelenben topog: ez is valami.
Ha Kohán Györgynek nem lett volna jó pár évvel ezelőtt a Nemzeti Szalonban egy a maga különösségében igen érdekes kiállítása, a Műbarát helyiségeiben karácsony előtt rendezett kiállítása kisebb csalódást okozott volna. Rajzkészsége ma is meglepő, képzelete ma is burjánzó, de amit a színek világában véghez visz, minden egyéb, csak épen nem örvendetes.
Az a szörnyű tolongás pedig, amellyel elgondolásait elénk halmozza, azt a régi igazságot juttatta eszünkbe, hogy a legerősebb művészi hatást a legkevesebb eszközzel lehet és kell kivívni. Végül még egyet: kubista törései teljesen külsőséges részei ábrázolásmódjának, annál is inkább, mert sehogysem illenek rikftóan plakátos színeihez. De mindamellett: az a hitünk, hogy mai kisiklását őszintébb, igazabb ábrázolásmód fogja követni.
A Nemzeti Szalon kilencvenkilencedik csoportkiállítasát Beck Andrásnak, a fiatal szobrászművésznek művei tették érdekessé. Több ízben volt már alkalmunk arra, hogy róla elismerő szavakat ejthessünk, kisebbméretű szobraival kapcsolatban. Eddig is feltűntek markánsan mintázott emlékérmei (Bartók, Madách, Schöpflin, stb.) ezek most egyesítve voltak láthatók. Nemkülönben erőtől duzzadó arcábrázolásai (Szőnyi feje). Most egy csomó eddig nem látott fejjel toldotta meg eddigi sikereit.
Még többre számít természetesen két nagyméretű kompozíciójával. Különösen a „Ketten” cíművel, mely egy meztelen emberpárt ábrázol és bronzbaöntésre vár. Egy karcsú, magas férfi és egy karcsú, magas nő áll egymás közelében, formailag és lelkiségükkel is egymáshoz kapcsolódva. Kissé elfogódottan lépnek ki az élet sodrába, megjelenésük elhatározottságot sugároz, de némi bizonytalanságot is. Tudják, hogy mit keresnek, de nincsenek arról meggyőződve, hogy meg is fogják találni. Ez valami, szűzies tartózkodást borít rájuk.
A zárt, kcttősalakú kompozíció meglehetősen független a modelltől, több benne az elképzelés és átalakítás, mint az utánzó megfigyelés. Kifejező erő szempontjából nem éri el azt a mértéket, mint ugyane kiállítás kisméretű szobrocskái és arcképmásai, de mint nagyigényű nekilendülés mindenesetre jelentős állomása a fiatal művész felfelé lendülő pályájának. Ugyanezen a kiállításon láthattuk
Beck Juditnak több mint ötven festményét. Akárcsak testvére, a szobrász, ő is az erőteljes kifejezés irányában igazodik, nőies tárgyi szépségkeresésnek nyoma sincsen benne. Egymásratorlódó, sötétes, izgatott színfoltokba öltözteti egymásra zsúfolódó tárgyait. Néhol már ma is átütő erőt tud adni elképzeléseinek, de az a benyomásunk maradt meg végül, hogy még mindig útban van egy talán egyszerűbb kifejezésmód nagyobb ereje felé.
Az ugyanott kiállító Lőrincz Gyula intellektuális forrongások között festi meg látományszerű kompozíciót, bennük több a szándék, mint az érzés. El fog érkezni az idő, mikor kétségtelen színérzéke visszavezeti majd arra az útra, melyet ösztönös tehetsége eléje ír.
.jpg "Az aratás és a fegyvergyakorlatok")
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!