Továbbjutni

1944 | Február

Újabb költészetünk kátyuba jutott, s ami a legsúlyosabb, jól érzi ott magát. A fiatalok, akik lassan megférfiasodtak, halott mesterükkel ellentétben a megelégedés himnuszát zengik, olyan kiegyensúlyozott, nyugodt hangon, amely még kételyt sem ébreszt érzéseik felől. Nemcsak a forma magasiskoláját sajátították el (ez elvégre még nem bűn), hanem a költői mondanivalóét is, a dallamot, hangszerelést, motívumokat készen vették; eszükbe sem jut, hogy a költészet területén tágítsanak.

E sorok írója meg-megújuló reménységgel tartott időnkent seregszemlét felettük: új artisztikum van születőben, örvendezett első szárnyrakelésükkor. Újra csak artisztikum született, a régi, a bevált, vallotta be évek mulva a csalódását. S a költőt reklamálta, aki botránkoztatni tud az újságával. Újabb évek teltén már nem tudja elfojtani botránkozását a megszokott felett; nincs keserűbb, mint a be nem telt várakozás.

A fiatalok egy része túlságosan komolyan vette, hogy lejárt a kísérletezések kora. Le is járt abban az értelemben, hogy játékos torzításokkal kerüljék ki a költészet nehézségeit, de miért járt volna le abban, hogy az ösztönök, indulatok, élmények még feltáratlan tárnáit próbálják megközelíteni, hogy új, hökkentő színben ragyogtassák a régi, megnyugtató témákat, vagy éppen új témákat is keressenek, lélek és világ szokatlan kérdéseire adjanak lírai feleletet? Miért járt volna le abban, hogy belső nyugtalanságuk hajszolja őket a más és másfajta kifejezésre, az örök, nagy kíséretre, hogy megszólaltassák diszharmóniájukat és sóvárgásukat a harmónia után?

Miért járt volna le abban, hogy szélvédett helyre húzódás helyett örvénylő szelek huzatába kerüljenek és számot is adjanak viharban tengő-lengő lelkünkről? Egyesek szerint az idők bunkóval sujtották fejbe őket és ez ellen mit használ, sőt árt a szó. Ám legyen, de ha a csapásról nem szólhat a költő, beszéljen dadogva, tört hangon arról, hogy szédül. Az ő területe úgysem az élet, hanem annak lelkére vetett árnya, nem a külső rázkódások, hanem a különös álmok, amiket benne felkavarnak. S ezekről csak az mond le, aki jobb szeret aludni, mint álmodni.

Némelyek őszintén hiszik, hogy klasszicizálódtak, amikor a vérük megsűrűsödött és vágyaik elhalkultak. Mintha a klasszicizmus nem szüntelen harc lenne a szörnyetegekkel, keservesen megszerzett győzelem, tiszta lebegés a szennyes káosz felett, hol egyik sem maradhat el a másik mellől! Mintha a klasszicizmus megalkuvás lenne, kiegyezés az iskolák, a megkövült divat, az ernyedő ifjúság kényelmével, mintha írói nyárspolgárként Goethévé lehetne nőni!

„Ha klasszicizmuson - mondja, egy modern francia antológia bevezetője - félénk konformizmust értünk, a művészet holtpontját, az erők olyan egyensúlyát, amely a teremtő lendület fegyverletételét jelenti a költemény formai sikere és bizonyos olvasmányos könnyedsége számára, ha ez, mert könnyen elsajátítható közhelyeket fejez ki, mindenkitől könnyen érthető akar lenni, úgy a francia költészetnek minden oka megvan félni e klasszicizmustól.” S ha az egyenletes francia költésnek rettegnie kell ilyen eliszaposodástól, mennyivel inkább a magyar versnek, amely mindig vulkánikus kitörésekkel érte el a maga nagy korszakait.

Néhányan szívesen archaizálnak és latin költők ünnepélyes-édes zengését, barokk s romantikus versek fülledtségét vagy éppen keleti titkok költészetét próbálják modern eszközökkel felidézni. Kétélű fegyver; izgalmasan hasznos, ha ihletőnek tud megmaradni, rokon ösztönök bátorítójának, de a fejlődést akasztja el, ha utánzattá válik, a költői hangot idomítja magához; stilizálást teremt stílus helyett Párhuzamos iskolák, a festészetben és zenében szintén gerinctörötten nyögik a multnak ezt a zsarnokságát, meghódolva a régi szerkesztés, színkeverés, hangszerelés törvényei előtt, felejtve azt, ami bennünk lényeg és elejtve a maguk külön törvényeit.

Még legjobb, ha e szolgáló hajlam a napjainkban járványszerű műfordításokban szabadul fel, több-kevesebb sikerrel. Bár itt is éles különbség van a teremtő fordítás, a saját egyéniség hódítókedve és az alázatos másolás között: az előbbi rejtélyes utakon a magyar költés erejét növeli, új utakra visz és új hangzásokat csal elő a nyelvből, a másik csak becsületes példatár, idegen szépségek tárlata. Arany még portyázott az utána következő nemzedék már rendszeresen, múzeálisan gyűjtött.

Babits, Kosztolányi, Szabó Lőrinc kalandokat keresett, a mai nemzedék - kevés kivétellel - hivatalba jár a műfordítás nemes munkájával. Önmegtagadón és gondosan végzik hivatásukat és saját verseikben is önmegtagadók. Olvasva őket, mintha Balló mester tökéletes másolatait látnánk; előkelő szépségek hódoló tolmácsolásait, s éhezve vágyunk egy darabka vázlatra, amelyen újból elrugaszkodjék a kamasz eredetiség. Volt-e valaha igazi költészet merészség nélkül?

De nemcsak a régmúlt a közelmúlt is nyomaszt sokakat mindennél erősebben. Zenénk például tele van ifjú élőhalottakkal, kikből Kodály kezdeménye ölt ki minden kezdeményezőerőt. Egy cikk nemrégiben a KUT művészeinek akadémiájától féltette - joggal - a friss vállalkozást a fiatal festők önállóságát. Természetesen nem ők, akik már megtalálták a maguk formanyelvét, a hibásak, hanem azok az indulók, akik eleve lemondottak arról, hogy tovább keressenek.

Mintha akár a népi, akár az urbánus élmény már legvégső fogalmazását találta volna meg és reménytelen kísérlet lenne minden újrafogalmazás! A versben is egy-egy bevált hangulat ellenállás nélkül tér vissza, zsellerapák százai szaporodtak el hirtelen, a csöndes szépségimádók hangos és népes szektát alakítottak, gyógyíthatatlan magányukról tömegek panaszkodnak. S milyen egyetértően fűzi egybe őket a mesterségbeli tudás! Minden fortélyt ismernek, kivéve a hangváltásét, csodálatos mutatványokra képesek egy álltóhelyükben, csak éppen tovább-jutni nem tudnak.

A megkötő belső hatás mellől hiányzik a felszabadító külső. A magyar költészet szerencsés korszakaiban idegen ízléshullámok sodrába került és egységes, nagy indulattal bontotta ki a maga erőit annak szolgálatában. Tennyson vagy Swinburne, Shelley vagy Rilke igézete magyar költői sorsokat döntött el, bátorított, hangot oldott. A Nyugat nemzedéke egyetlen nagy olvasási mámornak köszönhette alkotó eredetiségét is. A mai fiatalok még az olvasásban is óvatosabbak; sokfelé szeretnek, hogy egyetlen szenvedélynek ne kelljen rabul esniök. Még leginkább a századvég fanyarbús francia lírája, Laforgue, Apollinaire mozgatta meg szívüket és tehetségüket: de Jékely már csak mint kamasz-szeretőktől búcsúzik tőlük.

Radnóti már csak fordításokban jár velük találkára; miért mondanak le éppen a férfikor csontbaivódó, velőtbolygató sötét gyönyörködéséről? Mindkettő friss borzongásokat hozott; csak nem akarnak ezentúl megnyugtatni bennünket? És a többiektől is hasztalan várjuk, ha kell, a szemérmetlen és rikkantó kiállást. Kicsit mindegyik kacérkodott a surrealizmussal; egyiksem annyira, hogy valamennyire bolondja is legyen és merjen kevésbé érthető nyelven szólni. Mindegyik tiszteli Baudelairet, de úgy látszik már csak halóporában és eleven mérgeivel szemben tökéletesen immunis.

Mi hiányzik a mai átlagversből? Az érzelmi és értelmi erőfeszítés, a kapaszkodás a titkok felé; a költői hatás szélesítése. Néhány alaphelyzet tér vissza elegáns változatokban, a költői téma ijesztően beszűkült. Bajzáék idejében először. Reviczkyék századvégi korában másodszor volt ennyire kézzelfogható és tíz ujjon megolvasható, ennyire, kiszámítható és osztályozható, mint máma. Ma pedig még jobban tele van a lélek sejtelmekkel, foszlányos, félig testet öltött vágyakkal, idegességekkel az agy kíváncsisággal, a test gyönyörökkel és fájdalmakkal, az élet bozótos élményekkel, melyekbe bátor szívvel kellene belevágni, hogy a tetszhalott vers megéledjen, s kimondja megint egyszer a kimondhatatlant.

Nincs meg a nyelvi nyugtalanság sem, hogy kilengjen akár a prózavers felé, amely most a francia költészetbe tartja késői bevonulását (nálunk egyszer már leküzdötték, de ez még nem ok arra; hogy tovább ne kísérthessen, persze nem csak a ritmuslazítás szelíd formájában), vagy ellenkezőleg a töményített, végsőkig élezett expresszió felé (amely nálunk már egyszer ledobta a szép jelzők köntösét, de csak azért, hogy átmeneti puritánság után a semmitmondó jelzőkhöz térjen meg).

A nyelv bágyadt hangulatvilágításban él s egyformán lemondott a ragyogó világosság s az ijesztő árnyékok előnyeiről, a logikáról és a rejtvényről. Erő sincs benne, csak simaság, grimasz sincsen, csak szolídság, fenyegetés sem, csak megbízhatóság. De megbízhatósága már nem a régi téphetetlen, egyszerű és nemes anyagé; csak tetszetős, szemrevaló és gyorsan foszladozó.

Hiányzik a prozódis láza is, a bátorság a zihálásra, az akadozásra, a nagyot kiáltásra és az elcsukló hangokra. Símán, olajozottan, nagyszerű rugózással gördülnek a sorok, épülnek a strófák, kerekül a vers. Ám a jó költők legformásabb versében is úgy érezzük, mintha vulkán felett járnánk, belső izgatottság feszíti a formát a pattanásig. S minden új versben valóban továbblépést érzünk, ellenállhatatlan Drang-ot, a kifejeződés gyötrelmes keresését.

Így rombolja, építi a maga aránylag kevés eszközét az újabbak közt Szabó Lőrinc, hajszolja stílusát a tökéletes felé, ölti, vedli költői formáit; így halad laza omlástól szirtkemény szavakig, vallomástól a talányig, így old és bogoz Illyés; s utolsó kötetében így próbálkozik, ha meg kevés sikerrel is, kitörni az egyszólamúságból. tépni, bon--tani a megszokottat Jékely Zoltán, kit kortársai között legjobban fenyeget az elakadás veszélye, de legjobban lendít is a belső elégedetlenség. (Lehet, hogy nem váltja be a reményeket, de mindig újból reménykedni lehet benne; aki halotti siratóban leírta ezt a két sort: „mennyit kell magát únnia - míg friss lesz, mint egy múmia!”, azt nem kell félteni a betokosodástól.)

Milyen legyen az új költészet? Receptet bajos adni, s a kritikus feladata a riasztás, nem a jóslás. Mindenesetre szeretné, ha újra meglepődhetne, ha bizonytalanul keresgélné új szépségek értelmét, ha olyan tárgyakból csapódnék poézis feléje, amelyekre eddig nem is gondolt, ha a valóság nyersen és mégis titokzatosan mutatkozna meg előtte, ha ösztöneit rángatnák napvilágra és gondolatait gondolnák tovább, ha a vers megint többet árulna el néki az emberről, mint a regény. Szeretné, ha hang és ritmus más zenével szólalna meg, legalább némi visszhangjával a valóságos zene mai bonyolult harmóniáinak. Szeretné, ha megint kóbor fiatalokkal tatálkozna a megülők helyett, költőkkel, kiknek legfőbb vágya: továbbjutni!
HALÁSZ GÁBOR