A Monte Christo-filmet néztem meg a minap s most az egyszer a megnézés tökéletesen megfelelt az újráolvasásnak; nem volt gondolat, lélekrajz, amit sajnálnom kellett, csak a nagyszerű történet, amit jólesett részleteiben visszaemlékezni. Nem csak a remekművek halhatatlanok, a ponyva is az, nem csak az erkölcsi elvek állandóak, hanem az érzéki örömök is. Jobban mondva, hiszen itt is az erkölcs ül krajcáros diadalt, örök szükségünk van olcsó kielégülésekre közvetlen, kézzelfogható, kirívó emelkedésre és bukásra, jutalomra és bosszúra. Ebben gyermekek és tömeg vagyunk s a legszívesebben közbekiabálnók helyeslésünket és felháborodásunkat.

Dumas geniális ösztönnel tudta sűríteni az elemi indulatokat a regényében. Ártatlanul börtönbe kerülni, egy embernek, az államügyésznek a rosszindulatából, aki viszont a karrierjét félti; évtizedekig sziklapincében raboskodni, egyre kevesebb ruhában és egyre nagyobb szakállal (Faria abbé –Zacconi - a filmen már Lear-szakállt visel és hála a naturalista színjátszásnak, úgy is viselkedik); éveken át kijáratot vájni a falba, rossz helyre; végül is, halottként zsákbavarrva menekülni; kincses szigetre találni; s aztán a gondviselés földi helytartójaként lassan, kényelmesen megjutalmazni az igazakat és bosszút állani a gonoszokon - lehet-e szebb, tartalmasabb életet elképzelni?

Közben a külvilágban néhány kellemesen meglepő fordulat történik; az államügyész gyermeket gyilkolna, de közben vendettából őt ölik meg s marad bosszúállásra a csempésznek nevelődött törvénytelen fiú, aki szemmelláthatólag apjának minden rossz tulajdonságát örökölte. Az áruló bajtárs a legelőkelőbb körökbe emelkedik; magával emelve a hűtlen menyasszonyt is; gróf Monte Christo a társaságban csupa régi ismerőst fog találni. Az általános karrier csinálásban ugyan akad egy, aki elzüllött; de azért ez is gyilkol, csak éppen rajtaveszít.

Mind e szédítő forgatagban a legérdekesebb, hogy Dumas realista regényt írt. A gyors emelkedéseket egy mindegyiknél hihetetlenebb pálya, Napoleoné szentesítette; miatta rendül meg Edmond Dantés sorsa is, mint annyi valóságos kortársáé. A restauráció tette, még teljesebbé a fent és lent kavargását; forradalom és ellenforradalom kényszerítették az embereket végleges állásfoglalásra, amiért másnap felelni kellett. Közben a polgár is kíméletlenül érvényesülésre tört; ha már rangot és hivatalt nem szerzett gazdagodott. Fölfelé jutni; ez volt a kor levegőjében és senkinek sem sikerült annyira, mint egy titokzatosan sápadt ismeretlen grófnak.

De legbelsőbb metafizikai álmunkat is kiszolgálta Dumas. Ki nem vágyott arra, hogy egy napon levesse régi énjét és egészen új alakban kezdjen új életet, ki nem álmodott arról, hogy így, ismeretlenül mégis visszatérjen megszokott környezetébe és ítéljen elevenek és holtak felett. Ki nem akart már jótékonyan vagy zsarnokian beavatkozni mások életébe? Ki nem szeretett volna legalább kis időre s „világ ura” lenni; ahogy a regény német folytatása már nyíltan nevén nevezi a lényeget?

Halász Gábor