REINITZ BÉLA
(1878-1943)

Ady muzsikusa - így neveztet Reinitz Bélát, mert az ő dallamai valósággal „ott helyben” születtek hozzá az új Ady-versekhez s velük szálltak ki az utcára, sőt az országba, harmincöt évvel ezelőtt. Valósággal ez a zene vitte ki először Adyt a tömegek közé s a költő, aki homlokon csókolta a „Repülj hajóm” zeneszerzőjét, talán csodálkozva is látta, hogyan válik az ő gőgös lírai hitvallásából tömegek tápláléka, mindenki dala és dallama, valósággal utcai „sláger”.

Reinitz látható és tapintható célja valóban kezdettől fogva ez volt: a mindenki-dallamát kereste, mindenki-zenésze akart lenni, városi népköltő, tehát forradalmi költő; s helyesen írta róla Tóth Aladár, hogy ő is egy „gyökér-műfajért” harcolt mikor a falusi közösség dala, a népdal-párjaként meg akarta teremteni a városi közösség dalát, a városi népdalt. Ezért kellett kiindulnia a sanzonból, a kupléból; a gassenhauerből, s ezért volt legelső állomása a munkásdal, a proletárkórus. A Caira című gyűjtemény vagy Dymov „Harlem”-nek kísérőzenéje idején, tehát az 1920-as években, ezért maga Reinitz is úgy érezhette, hogy egyenesen folytatja az Ady-dalok irányát, demokratikusabb irányban és forradalmibb hangsúllyal.

Csakhogy Reinitz Béla, a forradalmi-dalok zeneköltője, alapjában konzervatív zenész volt, konzervatívabb, mint Ady s mint talán legtöbb kortársa. Bebizonyosodott ez már akkor, amikor a fiatal Reinitz, a zenekritikus felfedezte - s mindjárt a legelsők között felfedezte - a fiatal Bartók és Kodály művészetében az újat, de meg nyomatékosabban kezdte hangsúlyozni, ami ebben az újban független miden újdonság, divat és időszerűség varázsától, ami állandóbb válasz az állandó kérdésekre.

Csak így maradhatott meg az évek folyamán mindkettőjük, sőt mindhármuk: Ady, Bartók és Kodály tántoríthatatlan, melegszívű és tisztaszemű bátor és becsületes barátjának s kritikusának, így lehetett belőle az a Reinitz Béla, akinek Bartók a maga Ady-dalait ajánlotta, évekkel később, minden barátságok nagy válsága idején. A művészi fejlődés törvénye, úgy akarta, hogy egyre inkább ez a „konzervatív” Reinitz igazolódjék. Láthatólag mind közelebb került s maga klasszikus eszményeihez, nem az utca dalához, nem a tömegekhez immár, hanem Schuberthez és Schumannhoz, Kodályhoz, a magyar népzenéhez... s ha még kereste, rajtuk keresztül kereste a maga régi tömegeit és régi szabadságeszményét. Eszközei gazdálkodását, tisztulását és egyszerűsödését legjobban utolsó dalfüzete mutatja, a kevéssel halála előtt megjelent Halottak énekének.

Ezek a Csokonai, Petőfi, Arany, Vajda, Ady és József Attila verseire készült dalok szinte hiánytalan seregszemléjét adják a Reinitz-dalok nyelvi és formai lehetőségeinek, a kiélezett, csupasz deklamációtól a strófikus változatig, az egyszerű melódikus „utánrajzolástól” a dallamban való szenvedélyes feloldásig. A harminc év előtti, Ady-dalokkal itt már csak a művész belső magatartása közös (de az valóban közös) - a művésze, aki rendkívüli érzékenységgel hallja ki minden vers belső zeneiségét s alig is tesz mást, mint ezt a zeneiséget gondosan, gyöngéden és kendőzetlenül felszínre hozza. Akik járatosak a dalirodalomban, tudni fogják, hogy épp ehhez kell mindig a legtöbb műgond s a legfőbb önmegtartóztatás.

Lezárt mű ez így vajjon s lezárulhat-e, ha hozzávesszük a sokszáz kiadatlan Reinitz-dalt, az utolsó esztendők mind kényesebb igényű művészi termését? Talán nem az, talán inkább egy mindvégig fejlődő művészember lezáratlan, ígéretes és talányosan nyitvamaradt élete-műve: de igazi művész és egész ember műve, s ezért mindig példakép lehet.
Szabolcsi Bence