A népet még a legvéresebb eszközökkel sem lehet hosszasan igában tartani, ha megérett a szabadságra. A törökök ugyan még nyakig benne éltek a hűbériségben; helyettük azonban Európa gondoskodott arról, hogy a reformmozgalmak egy pillanatra se szüneteljenek. A művelt Nyugat csak nehány évtizede tud ifjútörök-mozgalmakról; valójában azonban ez a reformhullám már a janicsáruralom bukása után, a tizenkilencedik század elején indúlt útjára. Azóta le sem került a napirendről, csak időről-időre eltűnt abban a véráradatban, amelybe a kényurak szerették volna véglegesen belefojtani.

Abdul Hamidot annyira szorongatta Európa, hogy 1876-ban teljesen európai alkotmányt adott a népnek. A jó nép ujjongott, hálálkodott, várta a parlament felállítását, az igazságos bíráskodás bevezetését, a sajtószabadságot, a jó iskolákat, várta sorsa változását, amely azonban nem következett be. Papiroson megvolt a sok gyönyörű reform, de a gyakorlatban valahogy nem akart megvalósulni. A modernül gondolkodó politikusok helyett továbbra is az ulemák uralkodtak; aki pedig számon kérte az igéreteket, azt egyszerűen száműzték. Midhat pasa, a reformtörökök feje, az alkotmánytervezet ünnepelt szerzője, maga is börtönbe került és Arábiában halt meg száműzetésben.

A felébredt szabadságvágyat azonban nem lehetett többé elfojtani: a mozgalom tüze néha hamu alatt lappangott, néha lobogva előtört. Európa nem szűnt meg, hogy a szultánt reformokra szorítsa. A Yildizben már undorodtak az európai udvarok követeitől, akik valósággal a nyakára jártak az uralkodónak és a főbb méltóságoknak. Az angol követtel történt, hogy audienciakéréssel kereste, fel a külügyi hivatalt. A miniszter helyettese roppant előzékenyen tárgyalt vele, de hirtelenül abbahagyta a beszélgetést azzal, hogy elérkezett az ima ideje. Elvonult a szoba sarkába, leborult a szőnyegre és hangosan szólt:

- Allah, te nagy és hatalmas vagy, szabadíts meg minket ezektől a kellemetlen idegenektől. Küldd valamennyit a pokolba és rendeld el, hogy alaposan alájuk fűtsenek. A követ, aki jól tudott törökül, elképedve hallotta ezeket a szavakat, de nem árulta el magát. Tovább tárgyalt az udvari méltósággal, de hirtelenül ő is kimentette magát: - Bocsánat, nálam is elérkezett az ima ideje.

Ő is a sarokba vonult és törőkül így fohászkodott: - Egek Ura! Kérve kérlek: a pokolban százszor jobban fűttess az akadékoskodó török urak, semmint akármelyik keresztény bűnös alá. A legszemtelenebbet dugd a legforróbb üstbe! Mielőtt a leforrázott diplomata felelhetett volna, jelentkezett a szultán szárnysegéde és az uralkodó elé vezette a követet, de mielőtt az angol egyetlen szót szólhatott volna, a szultán már be is fejezte az audienciát.

- Higyje el nekem - mondta a szultán, - az európai civilizáció méreg az én népem számára. Önök hamisan ítélik meg a török helyzetet. Népem jólétéről nekem kell gondoskodnom és bármenynyire sajnálom, minden ilyen irányú intézkedést magamnak tartok fenn. - Felséged szaval annyit jelentenek, hogy a reformot most nem tartja időszerűnek? - kérdezte az angol követ. - Igen, ezt jelentse a kormányának - dünnyögte a szultán és elfordult.

Elfordult, de az események elől kitérni nem tudott. Amikor már nagyon forró volt a talaj a talpa alatt,kiadta a parancsot, hogy haladéktalanul hajtsák végre az 1876-i reformokat. A nép ismét ujjongott, ám a véreskezű Nagyúr ezúttal sem gondolt komolyan arra, hogy kiadja kezéből a korlátlan hatalmat. Kevéssel később összefogdostatta az ifjútörökök vezéreit, megöletett néhány politikust, de ez már a rémuralom utolsó fellobbanása volt. Néhány hét mulva trónfosztottan indúlt el Szalonikibe, ahol harminchároméves véres uralkodása után kertészkedve és galambokat etetve halt meg.

Az igazi győztes

Török hazafiak szüntelenül érezték, hogy hazájukat közelebb kell hozniok Európához, ha továbbra is itt akarnak élni; de ezeket az elgondolásokat csak Musztafa Kemál pasa tudta maradéktalanul valóra váltani. Százados volt, és aznap, hogy elhagyta a vezérkariiskolát, Abdul Hamid elfogatta, majd Damaszkuszba küldte száműzetésbe. Itt alakította meg azt a hazafias egyesületet, amely keresztülvitte Abdul Hamid trónfosztását.

A világháború után ő szervezte meg a függetlenségi mozgalmat és ő állította talpra a legyőzött Törökországot, amellyel a hatalmak új békét kötöttek Lausanne-ban. Ugyancsak ő valósította meg a belső reformokat, amelyeknél mélyebbre nyúlókat nem ismertek addig Törökországban. Kemál pasa a vallást kivéve mindent eltüntetett, ami a törököt az európaitól megkülönböztette. Eltiltotta a többnejűséget, a fezt, a turbánt, az arab írást; megreformálta a bíráskodást, a népnevelést, a falufejlesztést, a gyermekvédelmet, és felállított egy kitűnő és korszerűen felszerelt hadsereget. Azóta Törökország - igaz - egyre többet veszít keleti festőiségéből, de annál jobban gyarapodik új gyárakban, erőművekben, vasutakban.

Ma még élesen látszik az el választóvonal a két kultúra határán: a legprimitívebb szélmalom mellett ott áll a legmodernebb gyár, a kunyhó mellett az újstílusú ház, de ez nem tart sokáig. Húsz éve csak, hogy a török köztársaságot kikiáltották és a mult egyre jobban elhalványodik. A ma egyre erőteljesebben jelentkezik. Néhány év még és Törökország teljesen szakított Ázsiával s egyenrangú tagja lesz az európai kultúrának.