Bárdos Artúr könyve - Stílus

Előző könyvében Bárdos memoireszerűen elmondta hosszú és változatos rendezői és színházvezetői tapasztalatait és élményeit, új könyvében közli tanulságait, melyeket ezekből levont. Kitárja rendezői felfogását, mely benne évek során kialakult, a színházhoz, színdarabokhoz, színészekhez való viszonyát, mindazt, ami gyakorlata alatt, mint cél és feladat vezette s mindazt, ami munka közben kijegecesedett benne.

De nem élettelen elméletet ad, könyvének megvan az a varázsa, hogy - elméleti fejtegetéseibe mindig belejátszik az élmény, mindig érezni lehet, hogy amit leír, amögött a fejtegetés amögött ott van az ember, akinek számára mindez élmény, nem elméleti elgondolás, hanem életének fontos része, konkrét valóság, számára első dolog a világon. S ez az ember, aki gondolatait elmondja; szenvedélyes színházi ember, hisz a színházban, mint művészi és társadalmi intézményben, hisz fontosságában s erre a hitére rátette életét. Ezért lehet könyvét élvezettel olvasni, akár érdekli az embert a színház. akár nem. Az író meg tudja nyerni az olvasót, át tudja neki adni a maga hitét.

Bárdos sohasem tartozott azok közé a színházi rendezők közé, akik egyszerűen alakítható, össze-vissza szabdalható és módosítható anyagnak tekintik a színdarabot, az író művét, nem volt híve a rendező rémuralmának. Nyíltan hirdeti, hogy a rendező feladata az író intencióit kielemezni a darabból és színpadi eszközökkel ezt az intenciót tolmácsolni.

Van benne bizonyos alázatosság az íróval, az irodalommal szemben, ami nekünk, akik azt hisszük, hogy a színdarab is irodalmi mű, nem csupán rendezői ügyeskedés nyersanyaga, különösképpen jólesik. Általában Bárdos mindig a lényeget kutatja, az írói mű lényegét, s színházi munka, a szerep lényegét és erre építi fel elgondolásait. Értékesít és felhasznál minden másodlagosan fontos dolgot, világítást, díszletet, jelmezt, mindent, ami a hatás elérésében segít, de nem tulajdonít ezeknek semmivel sem több fontosságot, mint amennyit megérdemelnek. Fontos elsősorban a dolog művészi része marad az író és a színész együttes munkája a rendező vezetése alatt.

Mint rendező nagyon helyesen, nem hódol merev elméleteknek, mindig a konkrétumból, a színdarabból és a szerepből indul ki és erre építi fel darabról darabra előadásról előadásra a magatartását. Nagyon figyelemreméltó megállapítása az, hogy minden darabnak megvan a maga saját ritmusa és a rendező feladata ezt a ritmust kiérezni és a színpadon megvalósítani. Az ő számára ebben van a rendező művészetének lényege, ez teszi munkáját valóban művészivé. A színésszel szemben a rendező diktatúrájának híve.