Megint egy jubileum. Ezúttal a zsebóráról van szó, amelyet - így írták az újságok - pontosan 444 évvel ezelőtt talált fel egy Henlein Péter nevű nürnbergi kovácsmester. Hát bizony, ez szép idő. Éppen ezért érdemes ennél a különös jubileumnál néhány pillanatra megállni és kissé elmeditálni e ketyegő jószág mellett, amely fáradhatatlanul, szünet nélkül figyelmezteti az embert arra, hogy az idő nem áll meg, az élet véges és minden kis muzsikális tik-tak, ketyegés közelebb visz bennünket ahhoz az ismeretlen titokkal telített hazához, ahol az örökkévalóság kezdődik.

...Rápillantok az órámra, amely már hosszú évek óta nem a mellényzsebemben morzsolja az időt, hanem a csuklómon és ezért karórának nevezik. Az első órámra gondolok - ha jól emlékszem, bérmálási ajándékul kaptam,- ezüst volt, kerek, mint egy ötkoronás, ezüst lánc lógott le róla és a lánc végén ma sem tudom miért? – iránytű fityegett. Ezt az óraláncdíszt abban az időben, amikor Ferencz József ült a trónon e XIII. Leó volt a római pápa - sok egyéb mellett - ez is divat volt.

Az óraláncon a zsuzsu. Sem is divat. Minél több zsuzsu óraláncokon. Minél több változatosabb. Apró miniatűr-lótej, trombita, patkó, négylevelű lóhere, emberi szív, szarvasfog, balta, kalapács, kanárimadár, ágyúgolyó, esetleg ágyú is, de puska vagy revolver bizonyosan, s mindez a sok-sok vicik-vacak, ezüstből vagy csontból, fityegett, csörgött az óralánc végén.

Igaz, ebben az időben – kisdiák korában – az ember növényt préselt a herbáriumába meg pillangókat tűzött gombostűre a rovargyűjteményébe, később pedig, mikor már hosszú nadrágot viselt, aztán szavazati jogot is kapott, megnősült és Feltámadás-napján gyerekkocsit tolt az utcán – mondom, - ebben az időben többek között az volt a gondja, hogy minél több és változatosabb zsuzsu csörögjön az óralánc végén.

Aranyórám is volt; ezt örököltem. Nagybátyám dédelgetett ékszere volt. Persze a mellényzsebben hordta, külön szarvarsbőr-tasakban és a lánc – hosszú, vastag, amolyan kerékkötő aranyláncát - a mellény egyik gomblyukán átdugva a jobboldali mellényzsebhez csiptette. Az óra egyébként nem járt. Azt mondta a nagybátyám: olyan hajszálfinom a szerkezete, hogy nem szabad felhúzni. Díszóra volt.

Nagybátyám is vasárnap hordta, meg ünnepélyes alkalmakkor. Egyébként ő is úgy örökölte. Mint afféle ékszer, vándorolt kézről-kézre, illetve mellényzsebből-mellényzsebbe. A jogfolytonosság - sajnos – nálam megszakadt. Nem a mellényzseb hiánya miatt – ó nem! – de az ember fiatal volt, mondjuk, talán könnyelmű is, és az aranyóráért, a vastag, súlyos aranyláncért annyi, de annyi örömet, vígságot ígért ez az ígéretekben különben sem fukarkodó élet….

Emlékszem az ingaóránkra is; ebédlőszobánk falán ingott és amolyan érces, bariton hangon jelezte az idők mulását. Negyedóránként egyet, félóránként kettőt, a teljes hatvan perc lepergésénél pedig annyit, amennyit az óramutató mutatott. Éjfélkor is lassan, méltóságteljesen zengte a tizenkettőt. – A nagy béke napjaiban ilyenkor szoktak az emberek az ágyukban, a dunyhák alatt a másik oldalukra fordulni.

Zenélő óránk is volt. Andalítóan szép bécsi keringőket játszott, meg hopszpolkát, csak persze kulccsal előbb fel kellett húzni. Hát a kakukk-órára ki emlékszik? A kis faházikóra, rajta az óralappal és egy kis ajtóval, amely automatikusan kitárult és a tárt ajtó küszöbén megjelent a műrostos kakukkmadár, hogy elkakukkolja a pontos időt. Tudom, mi részletfizetésre vettük ezt a csodálatot időmérő-készüléket, és azt is tudom, hogy amikor édesapám az utolsó részleteket kifizette érte, a kakukkmadár már nem kakukkolt. Lehet, hogy belefáradt, mint apám a részletfizetésbe.

Aztán toronyóránk is volt! Már tudniillik nem nekünk, hanem a városnak, a nagytemplomnak. Két tornyon négy-négy óra, fekete alapon arany mutatóval jelezte az élet eliramlását, s a kalapács ráütött a kisharangra, meg a nagyharangra, olyan keményen, határozottan, hogy még a város szélén, a cigánysoron is meghallatták az emberek. Hogy miért volt az én városom nagytemplomának tornyain négy-négy óra, erre vonatkozóan annak idején egy göcseji polgártól ezt a felvilágosító magyarázatot kaptam: „Hát ez azért van, hogyha egyszerre nyóc ember akarja megtudni a toronyóráról. hogy mennyi az idő, ne kelljen egyiknek a másikra várnia”....

Ehhez a felvilágosításhoz nem fűzök semmi kommentárt. Helyette ránézek az ébresztő - családi nyelven - „vekker” órára, mely olyan szaporán ketyeg itt előttem, mintha az ördög motolája lenne. Valamikor - réges-régen ellenséges viszonyban voltam vele, de az évek múlásával kibékültünk egymással. Egyszerű az egész. Az ember este, lefekvés előtt beállítja a vekker mulatóját, hogy ekkor meg ekkor berregjen, aztán lefekszik és nyugodtan alszik.

A vekker virraszt! És a vekker – a rendes, becsületes vekker, mert ilyen is akad - a számára előírt időpontban éktelen hangon berregni kezd. Csenget, csilingel, berreg és az alvó ember, szépen, nyugodtan kinyújtja a karját a kötelességét teljesítő vekker felé és behúnyt szemmel, egyetlen mozdulattal torkára forrasztja a - berregést. Aztán nyugodtan alszik tovább. Ennyi az egész.

A zsebóra jubileuma alkalmából – úgy gondolom – illik még egy, egyetlenegy óráról megemlékeznünk. Ezt az órát nem hordják mellényzsebben, sem a karon, nem teszik fel a toronyba, nem készítik ezüstből, aranyból, nem lehet eladni, zálogba tenni, ez az óra mindenkié. Közkincs. Úgy hívják: utolsó óra. Közelebbi magyarázatot - egyelőre - nem adhatok róla: akik pedig ismerik, azok nem hajlandók ennek az „utolsó óra”-nak titkát elárulni. Ütni fog - ez bizonyos, - de hagyjuk ezt az ütést az emberi kor legvégső határáig.

Szentgyörgyi Ferenc