Tízezerszámra mentette meg az üldözötteket

Villányi Ilona, a Bakács-téri anyakönyvi hivatal hőslelkű kezelőnője

Nagyot villan emberkereső lámpánk fénye: a Váci-utca 2/b ház hetedik emeletének kis lakásában hőslelkű, igaz emberre akadtunk. Itt lakik Villányi Ilona, a Bakács-téri anyakönyvi hivatal kezelőnője, szőke, kicsi, szemüveges, fanatikus arcú leány; a rémuralom egyik legnagyobb hőse….

- Március 20-án – beszéli hosszas unszolás után – egy férfi jött be hivatalomba. Sose láttam, négyszemközt akart velem beszélni. „Csak maga segíthet rajtam – suttogta – a feleségem zsidó, öngyilkos akar lenni, adjon neki megfelelő anyakönyvi kivonatot!” Gondolkodási időt kértem. Harmadnap találkoztam vele az utcán. „Maga miatt három napja nem tudok aludni – mondottam neki. – Mit tegyek?....” Elkészítettem részére a kért hamis anyakönyvi kivonatot. És ekkor elfogott valami hősi szédület. Azt kell mondanom, megalapítottam Budapest titkos anyakönyvi kivonatát, amely azután tízezer és tízezerszámra készítette a mentő iratokat. Kulcsot csináltattam főnököm szobájába, egy éjszaka megszereztem a hivatali pecsétet és elkezdtem az iratok gyártását. Segítőtársaim is voltak.

Váciutcai lakásomon éjjel-nappal folyt a munka. A hivatalba kikerestem a megfelelő adatokat, egy rendőrtanácsos útján bejelentőlapokat szereztünk, később egy nyomdásszal anyakönyvi blankettákat, bejelentő és kijelentő lapokat készítettem tízezerszámra. A váciutcai anyakönyvi központból vitték az iratokat a szélrózsa minden irányába. Lukács Sarolta, a Vöröskereszt alelnöknője a sárgacsillagos házakat látta el az iratokkal. A svájci és svéd védettek tizezrei ma sem tudják, hogy én készítettem számunkra ezeket az okmányokat. A vidék internálótáborokba zsákszámra vittük. A zsidó hitközség kitöltetlen, lepecsételt blanketták ezreit kapta. A gettó falán zsákszámra dobáltam át az élelmiszereket, ebben dr. Radocsa rendőrfelügyelő segédkezett nekem. Minden iratot az anyakönyvből írtam ki pontosan, jöhettek ellenőrizni, igazak-e a zsidóknál talált iratok adatai. Mindig minden rendben volt.

Háromszor vittek el a hivatalból a rendőrségre. Mindig be tudtam bizonyítani ártatlanságomat. Főnököm, Kutassy János a legjobb információt adta rólam. Persze, nem tudta, mit csinálok a hivatalban. Tizennyolcévi szolgálatom alatt összesen sem dolgoztam annyit, mint ezekben a hónapokban. Valami rejtett erő hajtott, hajszolt… És most nem akarok semmit. Nem pályázom nagyobb állásra. Kezelőnő maradok a Bakács-téren. Nincs anyám, nincs gyermekem, nincs családom. Talán ez a magyarázata, hogy minden üldözöttnek segítő, szerető édesanyja akartam lenni….

És Villányi Ilona, az anyakönyvi hivatal kezelőnője, aki Budapest halálraítélt zsidóságának tízezreit mentette meg, most sem akar mást, mint amit egész életében át csinált: születési, halálozási és házassági anyakönyvi kivonatok fölé hajolva feljegyezni a felek adatait