Magasan – olyan magasan, hogy csaknem egyszínűnek mutatkoznak a környéki hegyek – húzódik a drótkötélpálya a zürichi tó egyik partjától a másik partjáig.
Röviddel ezelőtt még nem állt itt a függővasúti állomás remek vasoszlopa, alkalomszerűen emelték alkalmi célra, de úgy, hogy megmaradjon örök emléknek.

Mert Svájc ki akar tenni magáért.
Meg akarja mutatni, hogy a hazai munkáskezek méltó termelvényeket állítanak elő, amelyek kiállják a versenyt a világ bármely nációjának teljesítményével.

Erre a versenyre és erre az összehasonlításra most megvan a lehetőség.
Zürichben nemes felvonulásra gyűlt össze a világ: ezer és ezer lobogó közt valósággal új város épült a zürichi tó partján: a világkiállítás városa.

Ezerkilencszázharminckilencet írják.
Az európai vasutvonalakon már nehéz az utazás. Olaszországban és Frankhonban, Németországban és Dániában, lenn a balkáni övezetben és fönn a Baltikumban mindenütt zsúfoltak a vasúti pályatestek olyan vonatokkal, amelyekben élő és gondolkozó szállítmány gördül egyelőre ismeretlen célok felé.

Emberek, katonák.
És tömve vannak ezek a vasuti pályatestek olyan vonatokkal is, amelyekbe egyelőre mozdulatlan és holt tömegek gördülnek egyelőre ugyancsak ismeretlen célok felé.

Gépek. Ágyúk.
A világon ezerkilencszázharminckilencet írják. Zürichben világkiállítás van és béke van Európában.
Béke.

*

Kis csatorna vonul végig a kiállítás területén.
A kis csatornában kis csónakok, akkorák csak, mint egy vízidodgem ladikja. Legfeljebb hárman ülhetnek bele a kibillenés veszélye nélkül. És ezek a kis csónakok ezen a kis csatornán át végigviszik – fillérekért – az érdeklődőt a milliónyi látnivaló csodái közt. Balra hosszú épületcsoport, amelynek első boxában egy tehén búslakodik. Az alpesi tehén teje számtalan szobán és boxon átjutva az épület végén rendkívül ízlésesen berendezett svájci vendéglőben fejezi be pályafutását. S míg idáig eljut, hatalmasan, csillogó üvegfalakon keresztül láthatóvá teszi önmagát, az átalakulását, a csinosítását – mert hiszen Svájcban sokat adnak az emberi táplálék ízléses, csinos, „kozmetikailag” sem kifogásolható tálalására – úgy hogy a néző nemsokáig bírja ki, hogy egyben fogyasztóvá ne váljék.

Egy másik épületben famegmunkálás különféle fázisait, a harmadikban a technikai fejlődés egyes állomásait fedezheti fel a bámuló szem.
Itt van Denis Papen fazekának hűséges mása, itt van Fulton hajója, amely Henry Hudson „Halfmoon” nevű kis hajócskájának útvonalát tette meg óránként 10 kilométeres kibírhatatlan sebességgel – természetesen ez a hajó is csak jólsikerült másolat. Itt büszkélkedik Stephenson gőzmasinája is, amelynek sebes irama ugyancsak szélütéssel fenyegette a mult század elejének jámbor polgárait –minden itt van, ami a békés világ nagyszerű emléke, ami az emberi fejlődés, a szellem találékonyságának áldott állomásköve.

*

A kiállítás városrészének határvonalán gyönyörű szobor ékeskedik.
A Báminger-mű széles talapzaton heves vadlovat ábrázol. Fehér simaságán is átérzi az ember a felborzolt szőrt, a mozgó izmokat, a viháncoló kedvet és a dühödt rúgást, amelyre ez a ló készül. Ám előtte egy férfi, egy ember áll. Keze biztosan tart egy rövid kötelet. Erősen, nyugodtan tartja a lovat, megfékezi a kitörni készülő dühöt.

Szimbólum ez a szobor.
A kiállítás bármely pontjáról látni. Vajjon sikerül majd valóban megfékezni az emberi kéznek a kitörni készülő szenvedélyeket?

Ezt kérdezi minden svájci.
Mert a svájciak babonások. És nem ok nélkül azok. Egyszer már rendeztek ebben a században egy világkiállítást. 1914-ben. Most rendezik a másodikat, 1939-ben.

Talán babonából, talán más ok miatt, a kiállítás bejáratánál másik szimbólum áll.
Hatalmas vasalkotmány. Nagyon szép, megcsodálni való munka. Persze tökéletes szerkezet. Az európai ipar megtestesülése.
Egy tank.

*

És ugyanebben az évben – 1939-ben – egy másik világkiállítás is megrendeztetett az Óceán másik oldalán.
Pontosan április 30-án nyitották meg, mert pontosan április 30-án választották meg Washingtont az Egyesült Államok első elnökének. Éppen százötven esztendeje mult ennek a történelmi aktusnak az 1939. évben. Talán nem is érdekes, hogy Amerika 160 millió dollárt költött erre a „New York World’s Fair”-re, hiszen Amerika gazdag és Amerika semmire sem fizet rá. 1217 holdnyi földet egyengettek el, közel 15.000 darab fát, valamint két és félmillió bokrot ültettek el a környékbeli „kiállítási parkokba”.

Ezek csak gazdasági természetű adatok.
A lényeg az, hogy hatvanöt nemzet pavillonja sorakozik békésen egymás mellett a kiállítás területén. Abesszin és olasz, német és angol, amerikai és japán és ki tudná felsorolni, még hány nemzet egyszerű épülete emelkedik itt az ég felé s rejti magába mindazt, amit a munkáskezek százezrei, milliói meg akartak mutatni a világnak.

Ám a világ csak épületekben van itt.
A világ csak a pavillonok falai mögött tud meghúzódni. A tengeren már lezajlott a Thetis katasztrófája és széltében-hosszában beszélik, hogy nem véletlen szerencsétlenség okozta ennek a submarin-nek elsüllyedését.

A postát már cenzúrázzák, a csomagokat kibontják, az érkezőket alaposan átvizsgálják Ellis Islandon.
Valami készül Európában.

*

Ám itt, túl New York városának határán, minden a közös emberi munkát dicsőíti.
A türelmes-liberális korszak szelíd „leben und leben lassen” jelszava helyett már új jelszót talált Amerika és ez a világ: „live and help to live” – élj és segíts élni.

S hogy a jelszó némi fantáziával kiszínezett tartalmat is kapjon, nem messze a kiállítás bejáratától mesterséges tó vizén lebeg egy acélgömb, a Perisphere. Belsejében rendkívül ügyes szerkezet segítségével megjelenik a néző szeme előtt a – jövő.

*

A Perisphere belsejében 1960-at írják.
Lassan tör át a fény a félhomályon, lassan világosodik meg a jövő világa. Csodálatos városok emelkednek, különleges függővasutak kötik össze a távoli vidékeket, valahol szédítő iramban repülőgép fut át az ismeretlen tájékok fölött: élelmet visz egy szinte megközelíthetetlen hegygerincre, ahol tudományos kutatás folyik és gyógyszert szállít egy munkástelepre, amelynek lakói a lakott területtől sokszáz kilométerre egy hegyoldali utat építenek. Hajók úsznak át a tengerek békés vizein s ami ma Mexikóban termett, azt még ma Belgrádban fogyasztja az új világ halandója.
Perisphere, 1960. Álom.

A valóság itt van. Úgy hívják: ezerkilencszáznegyvenöt.
Az európai háborúnak vége. És a vén Európában új világkiállítás van. A harmadik. A holttestek, a romok és a koporsók kiállítása.

A koporsók közt kevés helye van a vitának.
Ami fa még megmaradt, abból bölcsőt kell készítenünk. Nem husángot.