A Műcsarnokban január 25-ike óta látható Feszty Árpádnak sokat emlegetett bibliai nagy festménye, Krisztus temetése, melyet Firenzében készített el, először ott is mutatta be, aztán Berlinben szerzett vele nagy elismerést a magyar festészetnek.

Feszty Árpád itthon fejlődött, s fejlődését a kiállításokon, közintézetek freskóinak képein nyomról-nyomra követhette a műszerető közönség. Az emberek bánata, a biblia és a történelem, olykor a mithologia mélyértelműsége foglalkoztatta, és a természet maga. Képein mindig találunk kitűnő tájképi részletet, a természet hangulatát mély összhangban az eseménynyel.

Első nagyobb festményei, melyekkel tehetségét megismertette, a tájkép-festőt s a drámai festőt oly összeköttetésben tüntették föl, hogy szinte elválaszthatatlannak látszottak. Ilyenek a Golgotha és Szent Gellért vértanusága. Mind a kettőn a természet komorsága, a levegő elsötétülése, a felhők viharából kiáramló sugarak fénye mellett jelennek meg az alakok. A festménynek tájképi részei: a nehéz felhő, az ég zivataros villogása szintén becses részei a képnek.

A Golgotha nagy tragédiájával Feszty már régebben foglalkozott. Nem a hagyományos felfogást festette: saját felfogása, gondolkozása, érzése nyilvánúlt. A történeti múlt világ fölidézésére törekedett, s a vallásos ihlet mellé vette az emberi fájdalmat és szenvedést. A Krisztust sirató asszonyok czimű nagy festménye a Műcsarnok legfőbb jutalmát nyerte.

Hosszú tanúlmány előzte meg a Krisztus temetésé-nek megfestését.

Az öt méter magas és tizenhárom méter hosszúságú nagy kép három részre oszlik: Krisztus temetésének három nagy mozzanatát festette meg a művész: a keresztről levételt, a sirba vitelt és a sirt, melynél siratják. A hármas kép közül a sirba vitel a legnagyobb, a két szélső félakkora sincs.