Csontváry Kosztka Tivadar: Önarckép

Ez az a kép, ami a mai napon is a Nemzeti Galéria XX. századi kiállításának ékes darabja. A többi mű letétben szerepel a pécsi galériában, mint a Gerlóczi-hagyaték része.

Gerlóczi egy árverésen látta meg a műveket, ahol - mivel nemigen akadt jelentkező rájuk - már éppen ott tartottak, hogy felszabdalják őket; ha másra nem is, sátorponyvának még jók lesznek!

Amikor Gerlóczyi, az építész megmentette az árveréstől Csontváry képeit, nem is lehetett sejteni, hogy a magyar festészet egyik legeredetibb tagjának műveit vásárolta fel. Igazi kultúrmisszió!

Ez a kisméretű kép a Csontváry-lelkület jellemző képi megfogalmazása: a magányában is komoly hivatástudattal elénk ülő, meg nem értett férfi póza. Magányos volt, hiszen korában senki nem vette komolyan (a szakma sem) működését.

Ízületes ujjaival fogja az ecsetet – micsoda realizmus! - , mögötte arca, ami mindent elárul. Szinte félve pillant előre, a néző felé; egyik szemével a külvilágot kutatja, a másikkal szinte befelé néz – ez is realizmus! (Magányában nemritkán hallucinált.) Az átható tekintetű szemek döbbenetesen adják a kép lényegi középpontját.

Amíg a „csontvárys”, hatalmas képeken a motívumok vonalán szinte szárnyal az alkotó és a néző, ezen a kis portrén szinte a műterem szegletébe zárja be magát. Csendes, prófétikus ünneplés ez: személyiségének és festészetének eljövendő jelentőségét vetíti elénk.
Majd ezután jönnek azok a festői sorozatok, ahol a világ megmentéséért hadakozik korával (Fohászkodó üdvözítő, Taorminai görög színház romjai, Baalbek, Magyarok bejövetele,…), majd a hatalmassá fejlődő akarat és a félelmetes koncentráció eredményeképp azok a belső önarcképek, melyek áttételesen a cédrus-képekben teljesedtek ki (Magányos cédrus, Zarándoklás a cédrushoz…).

Szappanos István