Alig két éve, hogy egy fiatal író a lapok hasábjain tűnt fel néhány érdekes és meglepően egyéni novelláival.

Egy egészen új hang uralkodott azokban az apró, többnyire borongó rajzokban. Valami szokatlan melankólia huzódott keresztül minden során. És ez a fiatal író Krudy Gyula volt, ki ma már második kötetével lép a nagyközönség itélőszéke elé.

Első könyve, az "Ifjuság" felköltötte mindazok érdeklődését, kik Krudy irodalmi pályafutását kezdettől fogva éber szemmel kisérték.

A kötet néhány jeles novellát tartalmazott s daczára különös, mondhatnám extravagans egyéniségének, bizalmat keltett irodalmi működése iránt. És most, hogy az írónak megjelent a második kötete, bátran állíthatjuk, hogy Krudy talentuma mind szélesebben kezd kibontakozni a sablonos szürkeségből és nagy markáns vonásokkal jelöli meg határvonalait.

A ki a "Víg ember bús meséi"-ből hozzánk szól, az egy igazi poéta-lélek, ki merő véletlenből prózaírónak született.

A gondolatoknak olyan bő forrása leledzik Krudyban, hogy akármit mond, mindig találó, mindig jellemző szavakban fejezi ki. A novellák tele vannak finom árnyalatokkal, a legélesebben körvonalazott lélektani fluidummal, mely minden alakjában bőségesen csörgedez.

És eme kiváló előnyök mellett Krudy még azzal is büszkélkedhetik, hogy a novellaírás terén nem keresi a külföldi sallangolást.

A francziák hatásának módszerét, a németek szívreható vizenyősségét, de keresi a magyar motivumokat, keresi a nemzeti jelleget és meg is találja. Tősgyökeres magyar szellem plántálta be magát Krudy minden novellájába.