Ilyen például a (II.) Pálffy Miklós özvegyének, Fugger Máriának Pozsonyban látható, 1646-ból származó síremlékén feltüntetett ábrázolat, mely Pálffy János és István nevű gyermekeivel együtt eltemetett édesanyát felhők között mutatja, emelt fővel, mindkét kezében szarvas agancsot tartva e latin felírással:” Velem a csillagokig!” (Mecum ad astra!)

Mennyire jobban szívünkig hatnak ezek az egyszerűen jellemző szavak vagy képes ábrázolások, mint némely bombasztikus körülírás, mely czifra nagyotmondással leplezi a gondolatok ürességét. A halál végtelen birodalmának egyszerű fenségéhez sokkal inkább illenek ezek, mint olyan kérkedő igék, mint pl. a Mirandole sírján: „Mirandole János fekszik itt; a többit tudják a Tajo és a Gangesz, sőt tán az antipodok is, - vagypedig az 1786-ban elhalt néhai Dőry Ferenc szeptemvirnek Miskolczon szeptemvirtársai által emelt emlékén ez a nyakatekert syllogismus: „Élő vagy halott fekszikitt? Élő. Ha élő, mért fekszik? Mert meghalt. Ha meghalt, hogyan él? Az épen az erény hatalma, hogy nem ismeri a gyász, stb.”

De talán minden képzelhetőt felülmúl ebben a nemben a modenai temetőben Moltza nevű patriczius epitafiuma. Nem kevesebbet mond ez, mint azt, hogy „ha a lelkek közt árvereznének, Moltza Ferenczre liczitálnának: az erény, a haza és felesége, ki neki ezt az emléket állította.”

Nem a költői kifejezés epigrammatikus éle, nem a filozofiai felfogás mélysége, de maga a tárgy megdöbbentő valósága teszi érdekessé, mint történeti dokumentumot a római Via Portón azt a síremlék, mely arról ad hírt, hogy egy bizonyos római urinő ezelőtt kétezer évvel, nehogy gyászos özvegységben maradjon hátra, elhalt férjével együtt, kivel húsz évet töltött zavartalan boldogságban, elevenen temettette el magát a kriptában.

Egyúttal szolgáinak meghagyta, hogy sírjaik fölött minden évben áldozzanak Plutónak s feleségének, Proserpinának, valamint az ő szellemiknek, sírjaikat rózsákkal díszítsék fel, s a mi megmarad az e czélra hagyományozott pénzösszegből, azt költsék el vig lakmározással.”Vale Vita!” (Isten veled, élet!) így hangzik a kőbe vésett krónika elegikus befejezése.

Van azonkívül a sírfeliratoknak egy kevésbé hiteles irodalma is, mely inkább a humor sziporkázó ötleteinek szolgál hálás teréül, a nélkül, hogy személyes vonatkozása volna bennök fölfedezhető. Ily értelemben búcsúznak pl. az ügyvédtől e csípős nekrológgal:
Megtért Abrahám kebelébe,
S a mi megölte - az a béke.

Vagy a fösvénytől:
Meghalt, nagy sohajtva, nyögve utoljára,
Mért? Hogy a koporsó olyan méreg drága.

Az asszonytól:
Ápril harmincz volt az esküvője napja,
A mikor hűségét esküvel fogadta,
És meg is tartotta mindhalálig szépen,
Meghalt május elsőn ugyanazon évben.

A bölcsnek ezt a síriratot szánják:
Ki az? Ne kérdd; a válasz ennyi:
Semmi se voltam s nem vagyok,
Mily botor az, ki tudva, hogy
Semmiből lett s lesz újra semmi,
Valami mégis akar lenni.

Az egész világnak pedig:
Lám, mint egy nagy álarczos bálból,
Ha hazatámolyog mindenki,
Az élet zajos mámorát oly
Békén, csöndesen pihenik.