A Városligeti Műcsarnoknak megvan az a sajátsága, hogy kiállításai inkább képvásárok, mint tükrei a folyvást gyarapodó, mindig nagyobb és nagyobb tért foglaló magyar képzőművészetnek.

Íme, most több mint hatodfélszáz festmény és szobormű hirdeti a magyar művészek buzgolkodását, s ez a nagy gyűjtemény mégsem adhat tájékoztató képet képzőművészetünk jelenlegi állapotáról, mert a versenyből nagyon számottevő alakok hiányznak s egyes képírók (köztük olyanok is a kik még, vagy már nem számíthatnak a publikum nagyobb érdeklődésére) olyan gyűjteményekkel szerepelnek, a minőket csak a művész halála után volna szabad kiállítani.

Mert valljuk be, a kiállítások czélja, nem lehet az, hogy minden kisérletnek, minden vázlatnak helyet adjanak, s a nézőket arra kényszerítsék, hogy kellőleg át nem gondolt, befejezetlen művekből vonjanak le maguknak ítéletet és tanuságokat. A mostani tárlat különösen bővelkedik ilyen gyűjteményekben, nem tekintvén arra sem, hogy a gyűjtemények egyikével-másikával csak rövid idő előtt volt alkalma megismerkedni a publikumnak.