Hosszú betegségnek halál a vége. Egy álló esztendeig dulta a válság láza és tette teljesen munkaképtelenné a magyar parlamentet és most íme ki kellett mulnia, a nélkül, hogy az alkotásnak egy sorával beirhatta volna munkássága eredményét az ország törvényei közé. Tanácskozásba sohase foghatott. Ha összehivták, csak azért történt, hogy fölolvassák neki az uralkodó levelét, a mely megint széjjeljküldte. Megcsinálták rá a szójátékot, hogy nem volt még parlamentünk 1867 óta, a mely többet levelezett és kevesebbet gyümölcsözött volna, mint ez.

Ez a szójáték azonban csak – szójáték. És aligha volt még idő, kevésbbé alkalmas a szavakkal való játszadozásra, mint most, a mikor olyan szavak hangzanak el, a melyek iszonyu erővel esnek a história igazságktevésének serpenyőjébe. Merre hajlik majd a végső mérlegelésben a serpenyő nyele, a jövendő fogja eldönteni. Az azonban nyilvánvaló, hogy a lefolyt esztendő meddőségéért, irtózatos megpróbáltatásaiért minden felelősséget a parlamentre háritani semmi esetre se lenne igazságos dolog.

A meddőség átka nem a törvényhozás méhében rejlett. Ez a parlament azzal az eltökéltséggel jött össze, hogy nagy alkotások egész sorával irja belé munkásságát a nemzet boldogulásának históriájába. Meg volt a programmja, a melyet a nemzet nagy többsége a maga akaratának vallott és meg volt a belső ereje is, hogy ezt a programmot egy parlamenti munkásság lehetőségében megvalósítsa. De – nem adatott meg neki e munka lehetősége. A fölfogásoknak fájdalmas ellentéte támadt a törvényhozás két faktora: a korona és a nemzet képviselete között és ez az ellentét az alkotás munkát lehetetlenné tette, sőt egy irtózatos válság viharainak és megpróbáltatásainak adta zsákmányul alkotmányos életünk intézményes alapjait is.