Arthur Schopenhauer

Kántor Judit

Arthur Schopenhauer (1788-1860)

 

Az életbölcsesség fogalmát itt a szóban magában benne rejlő értelemben használom. Értem pedig rajta az élet lehető kellemessé és boldoggá formálásának muvészetét, a boldog életre való útmutatást.Oly életre, mely hideg és érett megfontolás mellett is kívánatosabb a nemlétnél, amelyhez önmagáért, nem csupán a haláltól való féltünkben ragaszkodunk, melyet ezért vég nélkül tartónak szeretnénk látni. (A. Schopenhauer)

 

Schopenhauer érdekes alakja volt a filozófia történetének. Bizonyos szempontból „rosszkor” született, hiszen Hegel árnyékában filozofált – műveit életében alig ismerték, őt magát gyakran kigúnyolták különcségei miatt. Népszerű csak halála után lett, akkor azonban egyetlen „művelt olvasó” könyvespolcáról sem hiányozhattak kötetei. Nem csak filozófusként, hanem lírikusként is ünnepelték.

Első fontos műve 1806-ban jelent meg A látásról és a színekről címmel, majd 1818-ban filozófiai főművét is kiadták: A világ mint akarat és képzelet.

A berlini egyetemen dolgozott Hegel mellett. A világ – és természetesen az egyetemisták is – ekkoriban Hegel-lázban égtek, Schopenhauernek alig volt hallgatója. Művei semmiféle visszhangot nem váltottak ki – nem csoda hát, hogy a két filozófus viszonya feszültségekkel volt terhes.

1830-ban el is költözött Frankfurtba; végül ez mentette meg az életét. A nem sokkal később Berlinben kitört kolerajárványban ugyanis – sokakkal együtt - Hegel is meghalt.

Halála előtt nemsokkal újra kiadta A világ mint akarat és képzelet című könyvét, ekkor már sokkal nagyobb sikerrel. Úgy látszik, a társadalom közel negyven évnyi fejlődése igazolta korábban megfogalmazott gondolatait, melyek ekkor már a „nagyközönség” számára is aktuális üzenetet hordoztak. A század második felében és a századfordulón valóságos Schopenhauer-kultusz alakult ki Európában.

Filozófiáját, ha röviden kell összefoglalni, általában két szóval jellemzik: irracionalitás és életfilozófia.

Az életfilozófia, mint filozófiai irány szembeszáll azokkal a klasszikus filozófiai önmeghatározásokkal, melyek a filozófiát tudománynak tekintik. Többek között Arisztotelész, Bacon és Hegel voltak azok, akik elsősorban a filozófiai kérdések tudományos interpretálására helyezték a hangsúlyt, rendszer-jellegű filozófiát kívántak létrehozni.

Nem véletlen, hogy Schopenhauer szembefordult ezzel az irányzattal – hiszen Hegelt semmiképpen sem kívánta követni – és a másik (elsősorban például a sztoikusok és Pascal) vonulathoz csatlakozott. Az ő értelmezésükben a filozófia inkább életbölcselet, melynek feladata nem a tudományosság megteremtése a filozófián belül, hanem az emberi élet problémáin való elmélkedés.

Természetsen az irracionalizmus kérdésében is szembefordult Hegellel. Az irracionalizmus ebben az értelemben nem az „ésszerűtlenséget” jelenti, hanem a racionalitás túlhangsúlyozásának visszaszorítását. Nem az ész szerepét tagadja általában, csak nem ért egyet ennek abszolutizálásával.

---

Míg Hegelnél az abszolút szellem volt a lételmélet központi fogalma, Schopenhauernél a világarakarat tölti be ezt a helyet. Az ő véleménye szerint a racionalitás a megismerésben is csak egy mozzanat, helyette a lélekelemzésre helyezi a hangsúlyt.

(Többek között ebből is adódótt, hogy a századfordulón tanításai rendkívüli népszerűségre tettek szert. A lélekelemzés gondolata ugyanis közvetlenül és szorosan összakapcsolódott a freudi eszmékkel, valamint az orvostudományban is előtérbe kerülő „elmebetegüggyel”.)

Hegellel való szembenállása filozófiájának szinte minden mozzanatában megjelenik, többek között Életbölcsesség című művében is. Amíg Hegel közéleti filozófiai programot hirdetett, Schopenhauer visszavonult a magánélet szférájába. Szerinte az igazán helyes magatartás a kozmopolitáé, aki egyetlen elv mellett sem kötelezi el magát végérvényesen.

Az optimizmus „elvetemült gondolkodásmód”, a keresztény isten ugyanúgy nem ad megoldást, mint a hegeli világszellem. A világ alapvetően misztikus, irracionális és az ember ezen meg- és kiismerhetelen erőknek van kiszolgáltatva. Az élet siralmas, az optimizmus önbecsapás.

A szenvedés, a bizonytalanság alól csak a művészetekben szabaduhatunk fel időlegesen. A művészet világa önálló világ, ahol még van lehetősége az embernek a cselekvésre és a szabadságra. Az átlagember számára ez a világ elzárt, csak a zseni, a művész és a szent számára adatik meg a belépés lehetősége.

Nem tartja menekülési lehetőségnek az öngyilkosságot sem, hiszen ezzel „csak önmagunkat pusztítjuk el” és valójában nem szállunk szembe a világakarat mindent meghatározó erejével. Nekünk, „mindennapi” embereknek egyetlen lehetőségünk marad: a sztoikus belenyugvás, önmagunk feladása – ezen az áron néha szerezhetünk rövid ideig tartó szabadságot.

Schopenhauer „világakarat” fogalmához talán a brahmanista Világlélek (Atman) fogalma áll a legközelebb. Mindkettő szerepe a dolgok elrendezése, organizálása és mindkettő megismerhetetlen.

Nem véletlen, hogy Schopnehauer művei nyomán vált egyre közismertebbé a keleti kultúra és filozófia Európában.