Nem sok olyan művelt ember lehet Magyarországban, a ki ne köszönhetné Náday Ferencznek egy-két kellemesen szépen eltöltött este emlékét. Ez a tény jobban világítja meg az ő értékének és értelmének nagyságát, mint a gyászbeszédek, koszorúk, bucsuztató ujságczikkek halmaza.

Hálás kell, hogy legyen iránta mindenki, a kit felderített egy-egy estére, mert legalább egy kis időre elviselhetőbbé tette az életét. S így is volt: kevés szinész keltett maga iránt annyi szeretetet tisztán szinpadi munkájával, azok lelkében is, a kik személyi érintkezésbe sohasem jutottak vele, - mint Náday.

Nemcsak nagy, hanem szerencsés tehetség is volt. Épen azok az adományok voltak benne legjobban kifejlődve, a melyekkel leginkább lehet megtalálni a népszerűség felé vezető utat: elmésség, humor, intelligenczia, könnyedség, eleganczia, karikirozó képesség, megfigyelés.

A nagy mélységek, a szinpadi ábrázolás nagy vonalai iránti érzék ép úgy hiányzott belőle, mint a feltarthatatlanul rohanó szenvedély, de e hiányokért kárpótolta az, hogy nem ismerte a keserűség zordon vonását sem, a mely ezekkel az u.n. nagystilű vonásokkal együtt szokott járni.

Legkiválóbb azokban a szerepekben volt, melyeknek hatása az elmés okosságra, a szalonember világjártasságára s a társalgó beszéd könnyed természetességére volt alapítva. A Dumas-Sardou féle vígjáték és dráma raisonneurjei mintha egyenesen ő rá lettek volna szabva, - csak emlékezzünk vissza Az egér, A hol unatkoznak, Az agglegények, A nők barátja s egy egész tömeg más hasonló franczia darab előadásaira; mennyire központja volt Náday az egész szinházi estének, mennyire ő vitte a darabot, ő keltette fel legelevenebben a közönség érdeklődését, még akkor is, ha nem az ő szerepe volt a darabban az u.n. főszerep.

Könnyed, elegáns, karcsú alakja a hova fordult fürge mozdulataival: ott volt a jelenet sulypontja. Egy emlékezetben ma is élő nagy szinészgárdának egyik legjelesebb tagja volt, annak a csapatnak, a mely Paulay Ede igazgatása idejét a Nemzeti Szinház fénykorává avatta, a mikor a szinház igazán gyujtópontja, éltetője volt a magyar szinművészetnek.

A többiek, Halmy, a Szigetiek, Feleky, Vizvári már előtte kidőltek s Náday után már csak az egy Ujházi van meg közülük. Roszabb idők következtek a Nemzeti Szinházra, vezetésbeli hibák, a szinházi élet fejlődése megrendítették elsőségét, de Náday ugyszolván haláláig oszlopa maradt, egyike azoknak, a kik mindvégig tartották a nagy hagyományok folytonosságát.

Még pár év előtt is alig lehetett rajta észrevenni az öregedés, a szinpadon töltött negyven év terhét, friss, ruganyos, ötletes volt mindig. A legutóbbi időben látszott csak rajta némi fáradtság, kevesebbet is játszott, de még mindig készületlenül talált halála; annyira megszoktuk, hogy szinte el se tudtuk képzelni a szinházat nélküle. Most mégis eltűnt örökre a közönség szeme elől s akárhogy keressük is utódját, azt kell látnunk, hogy szerepköre árván maradt, nincs, a ki utána hozzá méltón betöltse.