A franczia festőművészek szervezkedni akarnak abból a czélból, hogy ők magok élvezhessék műveiknek anyagi sikereit. Eddig t. i. rendszerint nem így történt. Részben a műárusok és egyes spekulánsok rakták zsebre a legnagyobb műalkotásokért elért aranyakat, részben egyes szerencsés gyűjtők, a kik olcsó pénzen vásároltak izlésüknek megfelelő képeket, s néhány esztendő lefolyása alatt sokszoros pénzes adtak túl rajtok.

Azok a világhírű festők, a kik a mult században éltek, s kiknek képeit ma százezrekkel fizetik, alig valamit kaptak munkájok után. Corot p. o., a kinek egy-egy képéért ma félmillió koronát, sőt annál többet is megadnak a muzeumok és a meczenások, életében 2—3 ezer koronát sem kapott a legszebb alkotásai fejében.

Millet hires „Angelus”-áért 800,000 frankot fizettek kevéssel halála után, de ő maga alig kapott képeiért valamit, s nagy szegénységben hagyta hátra családját. Az a festő, a ki életében alig tudta ecsetjével megkeresni a mindennapi kenyeret, s a ki nem egy esetben nélkülözések kőzött tengette életét, sok milliót szerzett azok számára, a kik képei birtokába jutottak.

Hát ez bizony visszás állapot. Meg lehet érteni, ha azon törik fejöket a franczia festők, miként lehetne rajta segíteni. És ha elérik czéljukat, nemcsak az erkölcsi igazságszolgáltatásnak lesz elég téve, hanem hasznára lesz a dolog nyilvánvalólag magának a művészet fejlődésének is.

De ép az a kérdés, hogy elérik-e, és egyáltalában elérhetik-e czéljukat. A művészeknek úgy látszik közös fátuma, hogy a saját koruk nem tudja csengő pénzben méltányolni a tehetségöket. Kevés művészt ismer a műtörténet, a ki vagyont, gazdaságot szerzett volna műveivel.

S a ki el tudta érni, ugy érte el, hogy egyes fejedelmek szolgálatába bocsátotta képességeit. A világ, mint már Smith Ádám megjegyezte, csak egyetlen művészetet szokott érdeme szerint, sőt szerinte érdemen felül honorálni: a szinésznők és énekesnők művészetét.