II. Lipót belga király nem érte meg azt, hogy az alkotmányra letett esküjének negyvennegyedik évfordulóját megülhesse. Egy nap választotta el a negyvennegyedik év pontos évfordulójától, a Gondviselés azonban megelégelni látszott Lipót király vig földi zarándoklását és ép akkor szólitotta el közönséges halandó módjára az élők sorából, a mikor a beteg király egy délfrancziaországi kellemes kirándulás részleteit tervezte meg agyában.

Hetvennégy éves korában halt meg ez az örökké vig és magát ifjunak tartó király, a kinek életrajzi adatai legkevésbbé sem érdekelhetik az utókort vagy a történelmet, hanem annál inkább az a sajátságos egyéniség, a minő nem egyhamar ült az utóbbi évtizedekben királyi trónon. Szabadelvű volt II. Lipót király és ezt a szó legszorosabb értelmében kell venni.

Mert a mikor a saját érdekeiről, az ő epikureizmusáról volt szó, a mikor ő a gyönyörök poharát fenékig akarta üriteni, akkor egyszerűen félredobta az illem, a méltóság, a jó izlés szabályait és szabadelvűen magához ölelte, nem ugyanaz az egész, hanem csak a félvilágot. Pénz és szerelem! Ezért a kettőért vert a szive, ez volt az életczélja.

Királyi méltóságát, hatalmát nagyrabecsülte, mert ismerte az értékét, hogy mikép lehet a kövekből aranyat sajtolni, mikép lehet minden órának leszakitani a virágait s gyümölcseit. A belgáknak volt az uralkodója, mindazonáltal ellenállhatatlan vágyai a modern Babilonba, Párisba vonzották vagy általában a gallok földjére, a hol a laza erkölcsök birodalmában ő volt a koronázatlan vendégkirály, a kit tapssal és kinyujtott jobb tenyérrel fogadtak s öleléssel vártak, a hol Lipót király a kongónégerek országából kisajtolt óriási pénzek garmadájából bőven szórta a jókedvű adományokat.