Magyarországi várak nem úgy keletkeztek, mint a külföldiek. Német- vagy Francziaországban hatalmas hűbérurak azért erősítették meg lakóhelyüket, falakkal, bástyákkal azért vették körül a székhelyüket, hogy onnan, - mint sasok a fészkeikből - prédára mehessenek. Adókat sarczoltak a vidékükön, szorgalmasan űzték az utonállás mesterségét, s hadba is szálltak a király felszólítására - de csak úgy, ha busás ajándékot igért.

Ilyen czélból építették az olasz várakat is, csakhogy ott nemcsak a vidéken, hanem magában az örök városban is. A régi római nagyszabású épületeket tornyokkal, árkokkal vették körül, a Hadrián és a Metella sirjából, a Capitoliumból, sőt még a Titus diadal-ivéből is várakat alkottak, háborúkat viseltek e várak birtokában egymás ellen a város falain belől, pápákat emeltek és fosztottak meg a tiarától a Crescentiusok,  a Frangepánik, a Colonnák és a többi hatalmas rablónemzetségek.

A magyar várak ellenben csaknem kizárólag a haza védelme czéljából épültek s az volt a rendeltetésök, hogy háború esetén a külellenséget feltartóztassák. Legtöbb várunk ép ezért a nagy nemzeti veszedelem, a tatárjárás után épült. Igen sok várat magok a királyok építtettek, a többieket odaadó híveik.

Olyan főúr, ki erőszakoskodásra s hatalmi túlkapásra használta föl megerősített várát: akadt természetesen nálunk is. De inkább kivételesen, s olyan időben, midőn nagyon aláhanyatlott a királyi hatalom. Például polgárháborúk s ellenkirályok idején. De általában nálunk inkább áldása volt a föld népének a megerősített hely, külföldön inkább csapása.

Ebből pedig azt lehetne következtetni, hogy külföldön a királyi hatalom mindent elkövetett, hogy a várakat lerombolják, nálunk pedig fentartásukról gondoskodott. Csakhogy ép ellenkezőleg történt. A mi váraink legnagyobb része királyaink óhajára pusztult el.

Ebben különösen I. Lipót jeleskedett. Nem engedte, hogy a törököktől visszahódított várakat helyreállítsák, azzal a zseniális indokolással: - nehogy ismét elvehesse a török. A nagy uraktól pedig megkövetelte, hogy az udvar közelében éljenek, annak a fényét emeljék, Bécs gazdagságát növeljék s hagyják pusztulni a váraikat.

Így történt, hogy sehol oly kevés vár nem maradt a régi korból, mint minálunk, sehol oly alaposan romhalmazzá nem váltak az erősségek. Csak azokból a várakból maradt néhány düledező fal, melyeknek köveit nem volt érdemes széjjelhordani. Elpusztultak a nevezetes helyek, melyek sokszor adtak oltalmat az ellenség ellen s melyekhez a magyar történetnek egy-egy nevezetes emléke tapad.

E romok közül bemutatunk az olvasónak egynéhányat. Füleket, melynek falai között kiáltották ki királylyá Thököli Imrét, melynek oltalma alatt a török világban három megye, Pest, Nógrád és Heves tartotta megyegyűlését s melynek sokáig a hősi Koháryak voltak a kapitányai.

Ghymest, melyet a Forgáchok őse, Ivánka építtetett, melyet elkoboztak a németek Rákóczi hívétől, Forgách Simontól, s Vratiszláv cseh grófnak ajándékoztak, a kitől pénzen vásárolta vissza a Forgách-család.

Lévát, mely a tatárdúlás után épült s Balassa Menyhért, rablóhadjáratainak volt a székhelye. Hollókőt, mely a tatárok ellen is oltalmat adott s melyet kétszer foglaltak el s kétszer veszítettek el a törökök.

Ljetavát, melynek ura Hunyady Mátyás bizalmasának a fia, Kosztka Miklós három megyének parancsolt s megtiltotta, hogy a Habsburg-királynak adót fizessenek.

Bemutatják több romon kivül Árva-várát is. Mátyás királyunknak volt valaha a tulajdona, s itt tartotta fogsában a kalocsai érseket, Várday Pétert. Aztán elpusztult ez a vár is, s de felépítették ujból a tulajdonosai, a Thurzó nyolcz leányának nagyszámú leszármazói, a kik ma is birják.