Két farkasszemet néző és homlokegyenest ellenkező érdek áll Amerikában egymással szemben. Egyik a munkásoké. Ezek nagy ingerültséggel és elkeseredéssel látják, hogy minden új hajójárat ezrével hozza a kivándorlókat, a kik ellepnek minden gyárkörnyéket s nemcsak azt teszik lehetetlenné, hogy a munkabéreket emeljék, hanem még a levegőt is rontják. Mint tudjuk, az Amerikában honos, vagy régen letelepedett munkások egy hatalmas szervezetben egyesültek s amerikai kifejezés szerint dzsingó a nevük.

A másik a gyárosok még hatalmasabb szervezete. Ezek azért hatalmasabbak, mert az ő kezükben vannak a milliók s a milliárdok. És azokat, meg a még szerzendő millió- és milliárdokat az öreg Európából ide hajózó kivándorlók adják, a kik olcsón s a legéletveszélyesebb dolgokat is vállalják, mert az ínség rászorítja őket.

Most az új választások következtében a gyárosok vannak felül s azt panaszkodják, hogy az amerikai kormány a bevándorlást nehezíti. Ezért kell aztán Charles Nagelnak a belügyminiszternek mosakodni, a kit Taft elnök jelentéstételre hívott fel, tenne jelentést arról, hogy mi igaz a panaszokból.

Nagel Károly belügyminiszter a többek között hivatalosan ezeket jelenti:
A mi az aggkori visszautasítást illeti: azt hiszem igaz az, hogy a biztosok haboznak bebocsátani az anyagiakat nélkülöző olyan előrehaladott korú, egyéneket, a kiknek nincsenek itt olyan rokonaik, kik gondot viselnének rájuk, mint azt a törvény előírja. A tapasztalat azt mutatja, hogy jóformán minden új bevándorló végeredményében másoknak az úttörője.