Dürer-emlékek Nünbergben

1912 | Augusztus

A múlt kultuszának egyik legbájosabb városa, Nürnberg, több olyan történelmi központtal dicsekedhetik, mely köré az emlékezés dicsőítés minden fázisa csoportosul. Bennünket különösen a város históriájának az a főalakja érdekel, kinek családja hazánkból szakadt messze idegenbe. Dürer Albrecht ez, kinek apja mint aranyműves vándorolt ki Magyarországból Nürnbergbe. Neve állítólag a magyar „Ajtós”-ból lett elébb Türerre, később Dürerre germanizálva. Ifjabb Dürer Albrecht, a festő, egy családi krónikában így mondja el apja történetét:

Apám született Magyarországon, hol elődei ló- és marhatenyésztéssel foglalkoztak. De nagyapám mint gyermek egy aranyműveshez került és megtanulta a mesterségét. Legidősebb fia, az én apám, szintén aranyműves lett és mintán soká élt Hollandiában, Nürnbergben telepedett meg. Itt az öreg Holper műhelyében kapott munkát és mestere később feleségül hozzá adta Borbála leányát, a ki szemrevaló hajadon vala. 1467 junius 8-án tartották meg a lakodalmat.

Apám nehéz munkában töltötte életét és sok fáradozásával nem nyert egyebet, mint hogy megkereste önmaga és családja számára a mindennapi kenyeret. Békességes ember volt, társaságba keveset járt, keveset beszélt, világi örömöket nem keresett, hanem keresztényhez méltó életet élt. Gyermekeire nagy gondot fordított, mert leghőbb vágya az volt, hogy Istennek és embereknek egyaránt tetsző egyéneket neveljen belőlük.

Engem különösen kedvelt, mert jól tanultam. Iskolába járatott, megtanultam írni, olvasni. De ekkor kivett az iskolából és megtanított az aranyművességre. Mikor ezt már jól tudtam, kedvem jött a festészethez, a mivel apám sehogysem volt megelégedve, mert sajnálta azt a sok időt, a mit az aranyművesség megtanulásával eltöltöttem. De végre mégis engedett és beadott engem Wolgemut Mihályhoz inasnak 1486-ban.

Három évig tanultam nála, de bár nagyon szorgalmas voltam, sokat kellett szenvednem a legényektől. Mikor kitanultam, apám elküldött világot látni. Négy évig vándoroltam, míg apám 1494-ben haza nem hívott. Mikor hazajöttem, egy tekintélyes nürnbergi polgár, Frei Hans, szólott az apámnak és feleségül hozzám adta Ágnes leányát, kétszáz forint hozománnyal. Margaréta napja előtt, hétfőn, 1494- julius 7-én volt az egybekelésünk.

1502-ben apám beteg lett és senki sem tudta meggyógyítani. Megadással halt meg szeptember 2-án. Anyámat, mint szomorú özvegyet hagyta itt, miért is megfogadtam, hogy el nem hagyom soha. Két évvel apám halála után egészen a házamhoz vettem, mert nem volt miből élnie. Itt lakott holta napjáig, 1514 május 16-ig. De egészséges nem volt többé a férje halála óta. Tizennyolcz gyermeknek adott életet, sok betegséget szegénységet, megvetést és egyéb nyomort kellett elviselnie. Mikor meghalt, 63 esztendős volt. Eltemettettem minden tisztességgel. És a halála előtt két hónappal még megrajzoltam a képet 1514 márczius 19-én.

Ez a kép máig is megvan Berlinben. A néhány vonással megteremtett szénrajz szinte megdöbbentően nagy és hatalmas alkotás. Beszédes hirdetője annak, hogy Dürer személyében jelentkezett Németországban először az „új tan”, mely szerint nemcsak a testet de a benne élő lelket is meg kell rajzolni. E tekintetben Dürer reformátor volt a festészet terén, mint barátja Luther Márton a vallás világában.

Nürnbergben ugyanis hatalmas visszhangot keltett a bátor szerzetes szava és híveinek lábon villámgyorsan megnövekedett Hans Sachs, a csizmadia-mesterdalnok múzsáját neki szentelte. Dürer Albrechtnek pedig az volt a legfőbb vágya, hogy megfesthesse Luther arczképét. Ez a vágya nem teljesült ellenben ő maga egész lelkével a reformátor mellé állott.

Abban az időben Nürnberg akkora város volt, hogy belefért a mai várfal keretébe. Mégis már az 1530-as évek krónikása azt írja felőle, hogy „számtalan” benne a ház, hogy van ötszázhuszonnyolcz jól kövezett utczája, százhuszonhét kútja és száznyolczvanhét tornya. Egy kicsit Németország fővárosa is volt, mert a birodalmi kincseket itt őrizték és a császár idejárt országgyűlést tartani.

A nürnbergi iparhíres volt, különösen arany és rézművesei, pánczélkovácsai, puskásművesei és érczöntői. A festők megfestették a Hollandiából behozott nyers posztót, a városon végig folyó Pegniczen vígan kelepeltek az örlő- és papírmalmok. A kereskedők pedig szorgalmasan eljártak Velenczébe és végnélküli kocsisorokban hozták el azt a mit Itália és a Kelet termett, cserébe hazájuk termékeiért.

A gazdag városban pompás épületek keletkeztek, meghonosodott benne a művészet. Ádám Krafft, a nagy kőfaragó vésője gyönyörű díszekkel varázsolta tele a templomok és házak falát, Wolgemut Mihály képeket festett reájuk. Vischer Péter érczbe öntötte remekműveit, Behain Márton, a hírneves tengerész itt alkotta meg a legelső földgömböt.

Dürer keresztapjának, Koberger Antalnak, 24 géppel és 100 munkással felszerelt nyomdája volt. Ő adta ki a híres Schedel-féle világkrónikát melyhez Wolgemut készített művészi fametszeteket. Helbe Péter itt találta fel a zsebórát a később oly kedvelt „nürnbergi tojáskákat”.

Ezek voltak Dürer Albrecht kortársai és ezekért nevezték Nürnberget akkor „Európa központ”-jának. Luther Márton „Németország szemének és fülének” mondta, a gúnyolódó velenczeiek pedig elismerték, hogy bár minden német város vak, Nürnberg mégis lát a fél szemére!