Ez az egy alak maga felér egy sereg darabbal, belépése az első felvonásban, egész beállítása, közönségessége, falánksága, sürgő-forgó tevékenysége agy pompás komikai ötletnek kitűnő megvalósítása. Igaz, itt a jó szerep nekivaló színészre talált: Forrai Rózsi egész megjelenése, beszéde, minden mozdulata az alak karakterét adja ki. Egészen „pesti” alak Gábor, a jól öltözött csirkefogó, léha kávéházi alak, a ki kártyázásból és lumpolásból él, a klubban lakik, elcsábítja a lányt, de még a tartásdíjat se tudja megfizetni gyermekéért.

 

Ezt az alapjában romlott alakot is emberivé tudja tenni a szerző: mégis van benne, a sok léhaság alá elrejtve egy jó érzés, - szereti a leányt, a kit elcsábított. Abban nem tatai skrupulust, hogy hoz neki egy pénzes, naiv gavallért, a kit jól ki lehet pumpolni, de mikor a karjaiban találja a leányt, fellázad benne a szerelem. Rátámad az udvarlóra, leleplezi neki, hogy a leány az övé, menyasszonya, szeretője, gyermeke van tőle s tartja a jussát hozzá.

 

De mikor látja, hogy úgyis hiába, a leány már nem szereti, az újonjött gavallért szereti, ettől várja elesett életének jobbra fordulását, akkor megadja magát, a visszajött udvarló előtt visszavon, hazugságnak bélyegez mindent, a mit mondott s eltakarodik. Z. Molnár László, a ki ezt a szerepet játszotta, nagyon jól tud az efféle czinikus svihákok nyelvén beszélni. Jól megfigyelt alak az özvegyasszony is, a szegény, örökös bizonytalanságban nyomorgó, mindentől rettegő, örökké sápítozó anya, a ki már beleszédült az örökös bajba, gyötrődésbe akármi módon, ha aljassággal is, csak egy kis nyugodt jóllétet kiván, ha lehet, becsülettel, ha kell, a nélkül is.

Leánya, Giza kissé halvány körvonalakkal van rajzolva. Itt van a darab gyökeres baja: a leányt a szerző nem bírta elég elevenen alánk állítani, nem tudott meggyőzni, hogy léhaságán, könynyelműségén, olcsó érzékiségén túl is van benne jó mag, hogy csakugyan szereti udvarlóját s ha leánykori múltjáról félrevezeti, gyermekét eltitkolja is, mégis csak lehet belőle jó feleség.

 

Aladár, az udvarló, jó megfigyelésnek köszönheti létét: a gazdag apák fiai között seregestül vannak nálunk efféle fiatalemberek; műveltek, valami tudományban vagy művészetben dilettánskodók, pozitív munkára, az életben való helyük megtalálására képtelenek, félszegek, az élet dolgaiban naivak és emberismeret nélküliek, szoknya után futkosok, érzékiek és balekságra születettek. Törzs ezt az alakot egészen a szerző intencziói szerint játszsza, ép úgy, mint Nagy Teréz a leányt.

Még az utolsó felvonásban is hoz be a szerző új alakot, Aladár apját: kitűnően megrajzolja, de csak elleplezi vele zavarát nem szünteti meg. Mert zavarban van; a kitűnően megindított és szerencsésen fejlesztett cselekvényt nem tudja biztos kézzel összefogni, inkább csak megkerüli, nem fejezi be. Az utolsó jelenetben a szimbolum expedienséhez fordul a szerző (drámaírók akkor szoktak ehhez fordulni, ha bajban vannak): Róza néni babusgatja a gyereket s a nézőnek ebből látnia kell, hogy ez a gyerek megment mindent, a házasság, melyet a darab folyamán szőttek-bogoztak, jó házasság lesz.

Lengyel darabja kitűnően megkonczipiált komédia, az alakok beállításában és megrajzolásában erős, dialógusa elsőrendű színpadi beszéd, mindenki úgy és azt mondja benne, a mit kell s egész felfogásában, egyes helyzeteiben pompás komikai érzék nyilvánul. Csak megoldani nem tudja az összegubanczolódott csomót, a befejezéssel szertefoszlanak a szálak, melyeket addig össze tudott tartani a szerző. Az ő mesterkedése juttatja jó véghez a darabot, nem pedig motívumainak maguktól való szerves kifejlődése. A Róza néni így is, a hogy van, a legjobb új magyar komédiák egyike, megerősíti hitünket Lengyel Menyhért irói mivoltában.

Schöpfin Aladár.