A régi ház

1914 | Június

Tormay Cécile tehetségéről eléggé meggyőzött már két novellakönyve és Emberek és kövek között czímű regénye, de új könyve, A régi ház czímű regény mégis meglepetésként hat: egy érdekes tehetség hirtelen magasba szökkenését mutatja. A legjobb regények közé tartozik, a miket mostanában irodalmunk produkált s a legfinomabb és leggazdagabb asszonyi írások közé tartozik irodalmunkban.

Egy régi pesti polgári család történetét adja elő, a mint az első generáczióban a hatalmas, félelmetes energiájú, egy darabból faragott öregapa erejéből az alacsony sorsból hirtelen fölemelkedik, a második generáczióban a becsületes, de erőtlen, vaserejű apja keze alatt önállóságában teljesen megbénult fiú kezén unokák kezén széjjelfoszlik.

A család történetét mintegy szimbolizálja a régi ház, melyet még az öregapa, a hatalmas építőmester épített fel erősnek, idő-állónak s a mely az unokák elgyöngült kezéből a bontó csákány alá kerül. A régi ház és lakói közül mint valami háttér terül el a régi Pest története; valamikor a harmincas években épült fel a ház és az Ulwing-család dicsősége, - akkor a ház egymagában állott a még sivatag, kiépítetlen Lipótvárosban, szemben vele az ódon Buda, tőle lefelé a régi hajóhid, e mögött az összezsúfolodó, nyárspolgárias, kicsinyes belváros, a maga kicsinyes, nyárspolgárias német lakóival, a kik között elvétve, alig észrevétetve él az a néhány ember, a kikben a jövendő idők lelke forr.

Jöttek aztán az izgatott idők, a szabadság harsogó szavával, a forradalom szorongó lelkesedésével: az új idők romboló és építő eljövetelét szépen szimbolizálja a regényben Pest 1848-iki ostromának néhány erősen átélt vonással való leírása, a hogy a régi házban és lakóiban visszhangzott: köröskörül robbannak a bombák, a háznak egy kis darabját is letörik, de dörrenésük a ház addig német, s a magyar ügygyel közömbös szellemét észrevétlenül hozzákapcsolja a magyarsághoz.

Ez a messze perspektivákba sejtető históriai háttér a regény legértékesebb részei közé tartozik, a régi Pest lelkét, álalakulását alig foglalta olyan tiszta és pontos képbe regényíró. Úgy áll ez a háttér az előtérben levő alakok mögött, mint régi finom metszeteken a tájképi staffage, fontosabb és többetmondó náluknál, mégse tolakszik előre, megmarad a maga helyén és ép ezzel kap határozott, erős hangsúlyt.

A középpontja a regénynek egy bájos, meghatott tollal papirra vetett, lelkileg erősen átélt nőalak: Anna, a „nagy ács”, a családalapító unokája, a kinek lelkén át játszik le minden fontos esemény, a család egész története: a nagyapa nagy tervei, hatalmas erejének nyilvánulásai, a város küzködései az új időkkel, márczius 15-ike, a polgárság szükkörű élete, a család dicsősége, majd aláhanyatlása és beleolvadása a magyar élet nagy egységeibe. Anna életét ezek határozzák meg, passziv, szenvedésre, a körülötte történő eseményeknek érzelemben való felszivására berendezett asszonyi élet az ő élete, egy finom, érzékeny rezonáló felület, a melyet folytonos izgalomban tart az élet körülötte zajló változatossága, melybe magának cselekvőleg belenyulni nincs módja.

Az asszonyi passzivitás csöndesen vérző szomorúsága ömlik el lényén, gyöngéden, szomorúan, szentimentalizmus nélkül, mert eleven igazsággal. Ő nem csinál semmit, csak érzésben él át mindent. A szerelmet és házasságot is: egy fajtától idegen férfi szerelmét, egy magyar nemes urét, a ki nem érzi az ő városi, polgári érzéseit, minden idegével a falura, az elveszett ősi birtokra vágyódik. A fajták és világnézetek különbözőségéből lesz a házasélet tragédiája: férj és nő szeretik egymást, mégis mind több idegenség lopódzik közéjük, a míg csaknem teljesen elválnak lelkeik s csak a férj halálának órájában forrnak újra össze.

Ennek a házaséletnek a rajzában gyönyörűen meglátott az írónő egy egészen új dolgot: azokat a belső válságokat, melyeket a magyar élet nagy átalakulása, az utolsó két generáczióban végbement összevegyülés a falusi magyarság és a városi német polgárság közt a lelkekben felidézett. Ez a megfigyelés is nagy értéket ad a regénynek. De nagyon értékes a formája is. Előadása tele van finomsággal, hangulatokat, érzéseket, emberi indulatokat úgy tud jellemezni, hogy azok biztosan jellemzik az embereket is, a kikben lejátszanak, éreztetni tudja s mindig az olvasó tudatára tartani az érzelmi kapcsokat, melyek az egyes személyeket összefűzik, finom árnyaló művészettel tud széles lelki perspektivákat nyitni.

Stilje is finom, gazdag, kifejező stilus, rendkívül gondos, fölösleges cziczoma és szószaporítás nélküli. Irodalmi visszhangok, távolról, halkan érzenek a regényben, már alapvető konczepcziójában, a régi ház szimbolikus beállításában is, itt-ott német írók hatását érezzük, egy alakban Dickenset, - az írónő eltávolodott már olvasmányaitól, de nem szakadt el egészen tőlünk. De már önállóan jár, - biztos lépésekkel és el tud jutni, botlás nélkül, oda, a hova elindult. A könyvhöz gróf Batthyányi Gyula rajzolt kissé Bayrossra emlékeztető, de finom és talentumos illusztrácziókat.