Ellenkezőleg, tökéletesen elérte azt, tökéletesen megfelelt királya szándékának, mellyel természetesen ő maga is egyetértett. Bismarck egyébiránt nemcsak azért volt ellene Ausztria belépésének a vámunióba, mivel ebben csak az első lépést látta a Habsburgok világbirodalmi aspirációinak megvalósítása felé, hanem ellene volt közgazdasági és pénzügyi okokból is.

Egy előreterjesztésében bőven foglalkozik ezzel a kérdéssel s rámutat egyebek közt arra, hogy a vámjövedelem felosztásánál Ausztria nyerne, mert ez - mint Bismarck mondja - "úgy Cis-, mint még inkább Translajthániában túlnyomólag a saját termelvényeiből él".

(Érdekes, hogy Bismarck már 1852-ben használja a nálunk később olyan nagy szerepre vergődött "Cis- és Translajthánia" elnevezést. Arra mutat ez, hogy az akkori merev osztrák centralizáció idejében sem kerülte ki figyelmét az ellentét Ausztria és Magyarország közt.)

Tizenegy évvel később, mikor Bismarck már miniszterelnöke és külügyminisztere volt Poroszországnak, Ausztria még egyszer kísérletet tett arra, hogy a vezetést Németországban magához ragadja. Újra be akart lépni a német vámegyesületbe s ezen kívül a német szövetség szervezetét úgy akarta átalakítani, hogy még inkább, mint addig, Ausztriáé legyen benne a vezetés.

E végett hívta össze Ferenc József császár a frankfurti fejedelmi kongresszust s meg is szavaztatott vele egy új szövetségi aktát, mely szerint biztosítva lett volna Ausztriának a döntő szó. Ismét Bismarck volt az, aki ezt a merész tervet meghiúsította, Vilmos királyt a fejedelmi kongresszuson való megjelenéstől visszatartotta.

Ezekről a nagyszabású tervekről, melyeknek meghiúsítására Bismarcknak egész démoni erejét meg kellett feszítenie, a "Bismarck és Magyarország" szerzője egy szót sem szól. Talán azt hiszi, hogy ha Ausztria terve 1863-ban sikerül, ez Magyarországra nézve közömbös lett volna. Nem sejti, hogy abban, hogy Magyarország államisága 1852-ben s azután 1863-ban örökre el nem temettetett, Bismarcknak a legnagyobb része van?

Legérdekesebb s legtartalmasabb is dr. Kohut könyvének az a fejezete, melynek felirata, Bismarck és Andrássy. A két államférfi közti viszony kialakulását rövid vonásokban jól adja elő. E kialakulás első kezdetei azonban messzebbre nyúlnak vissza, mint az ő előadása sejteti. Andrássy mindjárt miniszterelnöksége elején, 1867 nyarán a Napóleon császárral Salzburgban történt találkozás alkalmával erősen dolgozott a Németországgal való majdani jó viszony érdekében.

Beust külügyminiszter emlékirataiban panaszolja, hogy Andrássy őt Salzburgban a kabátja szárnyánál fogva húzta vissza, hogy a Franciaországhoz való közeledést meggátolja. Ugyanilyen szellemben működött gróf Andrássy Párizsban, mikor ugyanannak az évnek őszén uralkodónkat a párizsi világkiállításra Beust külügyminiszterrel együtt ő is elkísérte.

Gróf Andrássy Gyula kezdettől fogva első sorban a Németországhoz való jó viszonyunk megalapítását és megszilárdítását tekintette külpolitikája vezető eszméjének s ezt már 1868-ban alkalmas módon tudtára adta Bismarcknak, nem titkolván egyébiránt ez előtt, hogy ha Németország cserben hagyna bennünket, akkor igenis Párizsban keresnénk támaszt.

Hogy Bismarck politikai számításaiban is már igen korán, - már párizsi követsége idejében (1862) - szerepelt Magyarország, azt a magyar emigrációval való összeköttetését tárgyazó értekezésemben kifejtettem. Ismeretes, hogy már az Ausztria 1863-ki nagy-német előnyomulási kísérletét megelőző napokban (1862. december 2.) azt mondta gróf Károlyi Alajos osztrák nagykövetnek, hogy Ausztria tegye át súlypontját Budára.

Legyen itt megemlítve, hogy nemcsak az 1866-ki porosz-osztrák háború idejében, hanem még e háború lezajlása után is, névszerint 1867 februárjában érintkezett Bismarck a magyar emigráció egyik kiváló szereplőjével, Türr István tábornokkal. Egy magasabb porosz tiszt levélben arról értesítette Türrt, hogy a berlini kormány nagyon komolyan foglalkozik a Dunafejedelemségekkel (melyeknek fejedelmi székében akkor már Hohenzollern Károly ült).

Erre Türr Berlinbe sietett, hogy megtudja a porosz kormány érdeklődésének okát és célját. Bismarck azt mondta Türrnek, hogy ő hajlandó a magyarokat segíteni, ha Bosznia vagy Szerbia irányában akarnak előnyomulni. Türr - mint Poschingernél olvassuk megköszönte ezt a danausi ajándékot s a társalgás további folyamában azt a benyomást nyerte, hogy Bismarck akkor már a Franciaország elleni háborúra készült.

Bismarck 1868-ban ismét jelét adta annak, hogy nagy súlyt helyez Magyarország jóindulatára. A Bukarestből is bátorított magyarországi oláh izgatások tárgyában erélyes intő jegyzéket intézett Károly romániai fejedelemhez, mely jegyzéknek a Bratianu-minisztérium elbocsátása lett a következménye.

Hogy azonban Bismarck már b. Beust külügyminisztersége idejében komolyan remélte volna, mint Kohut állítja, hogy sikerül megkötnie egy Ausztriával való szövetséget, ezt határozottan kizártnak tekintem. Ilyen optimista Bismarck nem volt. Beust a Königrätzért való visszatorlást (revanche) valló osztrák politikai csoport tulajdonképpeni vezére volt. Így 1868 nyarán az egyenesen poroszellenes célzattal rendezett bécsi német lövészünnepély alkalmával, melyen a délnémet demokraták részvételével tüntettek az északnémet szövetség ellen, maga Beust is megjelent s részt vett a tüntetésekben.

A helyzet Poroszország irányában egyre jobban elmérgesedett s 1868 vége felé már annyira kiélesedett a félhivatalos sajtóharc Bécs és Berlin közt, hogy - mint b. Orczy külügyi osztályfőnök írja - már a diplomáciai összeköttetések megszakításáról kezdtek beszélni. A legélesebb sajtóharc kulminációját jelzi, mikor a bécsi sajtóirodából sugalmazott cikkek azt fejtegették, hogy a Majnavonalnak a poroszok által állítólag akkor tervezett átlépését a monarchia casus belli-nek tekintené s ezzel szemben gróf Andrássy magyar miniszterelnök cikket íratott, melyben keményen meg lett mondva mindazoknak, akiket a dolog illetett, hogy Magyarország egyetlen katonát és egyetlen krajcárt sem hajlandó adni a Majna-vonal megvédésére.

E napokban történt meg gróf Andrássy Gyula erős összetűzése Beust külügyminiszterrel, (mely összetűzésben gróf Andrássy maradt a győztes), valamint gróf Andrássy egy bizalmas emberének fogadtatása Bismarck által. El lehet mondani, hogy ebben az időpontban (1868 végén, illetőleg 1869 első napjaiban) Bismarck és Andrássy a fődologban már tisztában voltak egymással.

Kölcsönös megértésük még jobban előrehaladt az 1870-ki német-francia háború alatt, midőn gróf Andrássy egész erejének s tekintélyének mérlegbe vetésével elejét vette annak, amit Beust akart, hogy a monarchia Franciaország érdekében beavatkozzék a háborúba.

Mindezen előzmények ellenére még 1871 után is, mikor pedig már gróf Andrássy székelt a bécsi Ballplatzon, csak lassan haladt előre az a politikai alakulás, mely végül 1879 október elején annak a védelmi szövetségnek megkötésére vezetett, mely ma is fennáll s harminchat évi tartam után e napokban állja ki egy borzalmas világháború erőpróbáját. Hosszú idő kellett hozzá, amíg ennek a szövetségnek eszméje embryonalis állapotából kibontakozott s az európai konstellációnak a berlini kongresszus után bekövetkezett alakulása következtében az aktualitás stádiumába lépett.

Nyomról-nyomra követve a szövetség megkötésének előzményeit, arra a maggyőződésre jutottam, hogy az a sokat vitatott kérdés, ki kezdeményezte a szövetséget, ilyen alakban feltéve meglehetősen meddő valami. Érdekes, hogy mind a két államférfi a másiknak tulajdonítja az elsőséget.

Bismarck "Gedanken u. Erinnerungen" című emlékirata szerint az 1879 augusztus 27-ki gasteini találkozás alkalmával az első szót gróf Andrássy mondta volna ki. Bismarck elmondja, hogy miután ő kifejtette Andrássy előtt a készülő orosz-francia koalícióban rejlő veszedelmet, Andrássy nyomban ilyen szavakkal vonta le a következtetést: "Egy orosz-francia szövetség ellen a természetes ellenhúzás egy német-osztrák-magyar szövetség."

Gróf Andrássy szerint a szövetséghez az első lépést Bismarck tette meg. Andrássy ugyanis különös súlyt helyezett arra, hogy az első szót a szövetség megkötéséhez ne ő, hanem a német kancellár mondja ki. Minthogy Bismarcknál az ő ajánlata, melyet a szövetség megkötése iránt régebben tett, két ízben süket fülekre talált, ő most már nyugodtan és tartózkodva várta azt a pillanatot, amikor maga Bismarck áll elő ilyen ajánlattal. Ez a pillanat 1879 augusztus 27-én Gasteinban bekövetkezett.

A valóságban úgy áll a dolog, hogy a Németország és monarchiánk közti szorosabb barátságos viszony gondolata mind a két államférfi agyában régóta élt. Bismarck, mikor 1866-ban a königrätzi véres csatateret Vilmos királlyal bejárta, így szólt Vilmoshoz: a vitás kérdés el van döntve, most már az a feladat, hogy ismét megnyerjük az Ausztriával való régi barátságot. A szerződés gondolatának születési helyéül tehát némi joggal akár a königrätzi csatateret lehetne megtenni.

Andrássy részéről viszont a Németországgal való szövetség gondolatának első kezdetét vissza lehetne nyomozni magyar miniszterelnöksége elejéig. Utalok azokra, amiket Andrássynak magyar miniszterelnöksége alatt tanúsított viselkedéséről fentebb elmondtam. Mint külügyminiszter már a berlini kongresszust megelőző időben ismételve puhatolódzott Bismarcknál egy kettős szövetség megkötése iránt, de sikertelenül.

A keleti kérdésről valószínűleg 1886-ban írott s az Andrássy-levéltárban meglevő emlékiratában azt mondja Andrássy, hogy ő egy Ausztria-Magyarország és Németország közt kötendő kettős (azaz Oroszországot mellőző) szövetség eszméjét ismételve fölvetette, de Bismarcknál mindig süket fülekre talált. Mi magyarázza meg Bismarcknak ezt a viselkedését, mikor kétséget nem szenved, hogy már régóta maga is nagy súlyt helyezett a monarchiánkkal való szoros barátságra? Bismarck egész politikájának vezető gondolata a német-francia háború lezajlása után következett időszakban egy Németország ellen irányuló koalíció alakulásának meggátlása volt. Éjjel-nappal ez a nagy cél lebegett előtte. Ámde ezt a célt egyelőre tökéletesen biztosítottnak látta a három-császár-szövetséggel, mely monarchiánk csatlakozásával a három császár berlini találkozásában (1872 szeptemberben) nyerte meg ünnepélyes megpecsételését. Bismarck a három-császár-szövetséget egyelőre elégséges biztosítéknak tartotta egy Németország ellen irányuló hármas koalíció (orosz-osztrák-francia) ellen. Andrássy pedig azért csatlakozott hozzá, mivel egyelőre elégséges eszközt látott benne oroszország fészkelődésének fékentartására. Egyébiránt, miként ezt Andrássy egy alkalommal szükségesnek látta kiemelni, három-császár-szövetség tulajdonképp nem is létezett, hanem csak három-császár-viszony.

Gróf Andrássy csakhamar külügyminiszterré történt kineveztetése után azzal a gondolattal csatlakozott ehhez a három-császár-szövetséghez, helyesebben ("viszonyhoz", hogy ennek keretében egyelőre féken tarthatja az orosz aspirációkat, de mivel soha sem remélte, hogy ez állandóan és hosszabb ideig sikerülni fog, már eleve azzal a gondolattal lépett be a három-császár-szövetségbe, hogy ott időközben is arra fog törekedni, hogy ezt a hármas viszonyt Oroszország kihagyásával Németország és a monarchia közti kettős viszonnyá redukálja.

Bismarck célja tehát az volt, hogy fenntartsa a három-császár-szövetséget, amíg csak lehet. Andrássy célja, Németországgal való kettős szövetséggé alakítani azt, mihelyt lehet.

Ezt a gondolatot Andrássy az uralkodónak csakhamar külügyminiszterré történt kineveztetése után, - fentebb már említett előterjesztésében - következőleg formulázta, igyekeznünk kell középső tagot alkotni abban a háromszögben, melyet a három császári hatalom szövetsége formál, hogy a másik két szövetségesek egyike se legyen közelebb a másikhoz, mint mihozzánk. Ha ez megtörtént, az Oroszországgal való természetellenes szövetség békésen felbontandó és helyébe a csupán magával Németországgal kötendő szövetség létesítendő.

Andrássy nem csalódott. Oroszország magatartása egyenesen az Andrássy által kontemplált irányban, azaz a Németországgal kötendő kettős szövetség felé terelte a fejlődés menetét. Mind Bismarck, mind Andrássy tisztán érdekpolitikát követett. Végül találkoztak egy pontban, mert az általuk képviselt érdekek találkoztak. Bármilyen szívesen volt és kölcsönös bizalmon és becsülésen alapult a köztük való viszony, ne képzeljük, hogy ez a két államférfi holmi érzelgős áramlatokban evezve jutott el ahhoz a célhoz, mely az 1879 október 7-én aláírt szövetségi szerződésben végre testet öltött.

Már 1874-ben megkezdődött bizonyos, Németországot Franciaország elleni háborús szándékkal gyanúsító orosz fondorlatok miatt az elhidegülés Berlin és Szentpétervár között. Ez még fokozódott 1875-ben, mikor II. Sándor cár egészen a németgyűlölő Miljutin hadügyminiszter befolyása alá jutott. Bismarck azonban, amíg csak lehetett, ragaszkodott a három-császár-szövetség gondolatához s még a berlini kongresszus idejében (1878) s ennek befejezése után is játszotta monarchiánk és Oroszország közt, mint mondta "a becsületes alkusz" szerepét. Bismarck addig húzta a dolgot, amíg csak lehetett. De végre eljött a pillanat, mikor lehetetlenné vált egy már csak képzeletben létező három-császár-szövetség illúziójához való kapaszkodás.

Ez csak 1879 nyarán következett be. II. Sándor cárnak Vilmos császárhoz intézett augusztus 15-ki fenyegető levele s Oroszországnak nyugati határán eszközölt csapatösszevonásai, kapcsolatban egynéhány más aggasztó tünettel odáig érlelték Bismarck elhatározását, hogy most már kikerülhetetlennek ismerte meg annak a szövetségnek megkötését, melytől előbb húzódozott. Andrássynak Bismarckra nézve váratlanul jött lelépési szándéka, melyet maga a gróf közölt a kancellárral, mint villámcsapás hatott rá s most már nemcsak kikerülhetetlennek, hanem igen sürgősnek tartotta a monarchiánkkal való védőszövetség megkötését.

A kancellárt régóta gyötörte a koalíciók lidércnyomása (cauchemar des coalitions, mint Shuwalow mondta) s az a gyanú ébredt benne, hogy Andrássy alighanem annak a katonai reakciónak az áldozata, mely, mint hiszi, egy orosz-osztrák szövetségre, vagy éppen egy orosz-osztrák-francia hármas koalícióra törekszik s melynek Albrecht főherceg lett volna a feje.

Sőt bizonyos jelek egyenesen azt az aggodalmat keltették Bismarckban, hogy Oroszország és monarchiánk között a megegyezés már befejezett tény. Ez az aggodalom alaptalan volt és Andrássy a gasteini találkozáson e tekintetben tökéletesen megnyugtatta Bismarckot. Megnyugtatta, hogy Ferenc József császár, sőt maga Albrecht főherceg is végleg lemondott már Ausztria németországi pozíciója visszaszerzésének gondolatáról.

Nem szándékom itt ismételni a Németország és monarchiánk között létrejött és 1879 október 7-én végre aláírt szövetségi szerződés létrejöttének ma már teljesen tisztázott történetét, sem azt a hat hétig folyt küzdelmet ecsetelni, melyet Bismarck a túlságosan oroszbarát Vilmos császárral a szerződés jóváhagyásának a legvégső erők megfeszítésével való kierőszakolása végett végigharcolni kényszerült.

Kizárólag Andrássy érdeme, hogy a szerződés úgy lett megformulázva, hogy benne Oroszország támadó fellépése mint casus foederis szószerint kifejezést nyert. Bismarck maga sem egyezett bele könnyen ebbe a formulázásba, Vilmos császár beleegyezésének kieszközlése pedig egyenesen titáni küzdelembe került a kancellárnak.

De Bismarck élete végéig következetesen a legnagyobb súlyt helyezte arra, hogy mint mondta "Németországra nézve szabad legyen az út Szentpétervár felé." Németország főfeladatát a jövőben is abban látta, hogy Oroszország és Ausztria-Magyarország közt az ellentéteket elsimítsa, az egyenetlenségeket kiegyenlítse.

Bismarck nemcsak óhajtotta, de úgylátszik elérhetőek is tartotta, hogy a szerződésben kikötött casus foederis tényleges beálltára, vagyis arra, hogy Németország bennünket a támadó Oroszország ellen egész katonai erejével valóságosan támogatni kényszerüljön, sohase kerüljön a sor. Ez lévén Bismarck felfogása és törekvése, beszédeiben és végül emlékirataiban nem szűnt meg ismételni, hogy Németország kötelezettsége soha ki nem terjedhet Ausztria-Magyarország netalán balkáni aktív terveinek támogatására.

Bismarck mindvégig kitartott ama felfogása mellett, hogy Németországnak magának a Balkánon említésre méltó érdekei nincsenek. Híres 1888. február 6-ki beszédében odáig ment, hogy nemcsak nyíltan kimondta, hogy hajlandó volna beleegyezni, hogy Oroszország Konstantinápolyt elfoglalja, de sőt azt állította, hogy Németország szempontjából egyenesen jó volna, ha az oroszok fizikailag és diplomáciailag befészkelnék magukat Konstantinápolyban, mert ebben az esetben mint mondta - "nem lennénk többé annak kitéve, hogy Anglia s esetleg Ausztria is uszított kutyául (als Hetzhund) használjon fel bennünket orosz boszporus-vágyakozások ellen s nyugodtan bevárhatnák, vajjon Ausztriát megtámadják-e s ezzel beáll-e ránk nézve a casus belli."

Harminchat év múlt el a két középeurópai nagyhatalom védőszövetségének megkötése óta és íme ma e szövetség tűzpróbájának közepette állunk. A Bismarck Németországa a lefolyt harminchat év alatt világhatalommá emelkedett s messze túlnőtt azokon a kereteken, melyek Bismarck szemei előtt lebegtek. S e nagy birodalom érdekköre is áttörte azokat a korlátokat, melyeket a jövőbe tekintő Bismarck megvonni jónak látott. A német nemzet láthatára messze túlment azon a vonalon, melyet a birodalom lángeszű megteremtője egy emberöltővel ezelőtt végsőnek tartott. Nem végződik már az Alpoknál s kelet felé Ausztria határán. Ma már Bismarck sem mondaná, hogy a Balkánon Németországnak nincsenek említésre méltó érdekei. A német érdekkör ma már kelet felé is kiterjed messze egész Elő-Ázsián át a perzsa öbölig, érinti Anglia érdekköreit s Németország ellenségeinek táborába hajtotta az érdekeit féltő Angliát. A mai Németországra nem közömbös többé, hogy ki uralkodik a Bosporus partján. A célok és érdekkörök hatalmas megnövekedésével a két közép-európai nagyhatalom közt harminchat év előtt megkötött szerződés is, jóllehet változatlanul áll fenn ma is és megtartotta védelmi jellegét politikai jelentőségében messze túlnőtt azokon a méreteken, melyek megkötésekor irányadók voltak.

Bekövetkezett a casius foederis s ez nemcsak monarchiánkra, hanem Németországra nézve is a nagyhatalmi lét, sőt talán túlzás nélkül mondható, a lét és nemlét kérdésévé vált. Bismarck a védelmi szerződés gyakorlati értékét főképp abban látta, hogy monarchiánk visszatartassák egy Oroszországgal, vagy esetleg még Franciaországgal is megkötendő - mint ő mondta - Kaunitz-féle koalíciótól.

Ez az inkább negatív cél mögötte maradt jelentőségben annak a sokkal inkább pozitív célnak, mely gróf Andrássyt a szerződés megkötésére indította s mely a szerződés szószerinti szövege szerint nem más, mint a monarchiánk és Németország egyesült erejével való ellenállás Oroszország agresszív fellépésének. Andrássy ezt az agresszív fellépést már akkor kimaradhatatlannak, előbb vagy utóbb biztosan bekövetkezőnek ítélte, míg Bismarck lehetőnek, talán erősen valószínűnek is tartotta, hogy a casus foederis tényleges bekövetkezésére nem is fog kerülni a sor.

A világtörténet az Andrássy előrelátását igazolta, a népek sorsát intéző végzet annak a politikai gondolatnak az értelmében döntött, mely a magyar államférfi lelkében élt. A szövetségi szerződésben kifejezett casus foederis csak harmincöt év múlva következett ugyan be, de ekkor egészen abban az értelemben, amint ő azt előrelátta. S ha a jelek nem csalnak, a végeredmény is az lesz, amit ő remélt és óhajtott, a két szövetkezett nagyhatalom győzelme a létük ellen törő koalíció fölött.