Dtum
Login with Facebookk
1916 | Február

Illés Béla: Politika

A hivatalos történelemkönyvek birodalmak, nemzetek és királyok életét tárgyalják. A történelem itt hőstettekből, nemes önfeláldozásokból és csodálatos véletlenekből álló mozaik. A királyok igazságosak és a nép örömmel áldoz vért és aranyat az uralkodó és a haza nagyságáért.

A napi politika a nem egészen felületes, de nem eléggé alapos szemlélő előtt érdekcsoportok és klikkvezérek hatalmi tülekedése. Valamely reform megvalósulása egy-egy politikus érdeme, vagy bűne.

 

Egy eszme győzelme vagy bukása itt attól függ, hogy jól van-e a képviselőválasztás megszcenírozva, egy nép világhatalmi elhelyezkedése attól, hogy ki vásárolta meg a közvéleményt jelentő lapokat és politikusokat. S lelkiismeretlen politikusok bűne volna a háború is.

A modern tudomány, a politika haladó szellemű tudósa megállapítja, hogy a történelem nem véletlen játéka: könyörtelen szükségszerűségek irányítják - nem birodalmak, nemzetek és királyok története, nem is klikkek tülekedése, hanem osztályok harca a minél jobb és minél könnyebb megélhetésért.

 

A háború szűk érdekcsoportokat szolgál, kiknek nem rossz üzlet a háború és - ha módjukban áll - szívesen szállítják ezt nekik az uralkodó osztályok, kik így - kifelé - csapolják le legkönnyebben a demokratikus reformokat követelő osztályok életenergiáját.

Tagadhatatlan, hogy a történelemben igen nagy szerepe van a népek küzdelmeinek, sőt nagy szerepe van az uralkodóknak és vezető politikusoknak, kritikus pillanatokban mindig kezeikben van a döntés - ha nem is egy dolog megtörténése, vagy meg nem történése - hanem az időpont előbbre, vagy hátrább helyezése és igen sok kisebb-nagyobb jelentőségű külsőség fölött.

 

A felületes ember, ki megelégszik azzal, ha azt megérti, amit a színpadon lát és nem kíváncsi a kulisszák világára, sokszor többet megért, mint az, ki mindennek a végokát keresve fölényesen mosolyog, mikor klikkharcoknak nevezik a politikát és nem egy esetben - hosszabb-rövidebb időre - történelmi erők fölött is diadalmaskodó tényezőnek a pártkasszát.

Természetesen a nagy - nemcsak helyi vagy időleges - kérdések megbírálásánál a politika tudósaié az irányítás joga és kötelessége. Akit a politika érdekel egy kétes eredményű választáson túl is, az épp oly kevéssé lehet el a szociológiai ismeretek nélkül, mint az orvos az anatómia nélkül. A szociológia a történelem anatómiája, a politika a sebésztudománya.

Mindezt az itt következő kis dolgozat magyarázatául bocsátottam előre. E dolgozat nem akarja eldönteni az itt említett ellentétes álláspontok vitáit, közvetlenül nem is szól e kérdésekről. De mert megállapításai nem fedik egy iskola megállapításait sem, talán egy hajszálnyival közelebb jut az elérhető valósághoz.

I. A politika az önzés tudománya, elvek és programok ez önzés formái csupán és kielégülésének eszközei. Az önzés arra irányul, hogy minél több szükségletünk nyerjen minél tökéletesebb kielégülést. A társadalom fennálló struktúrája mellett az emberiség minden rétege nem élvezhet teljes szükséglet-kielégülést, e formákat tehát ki-ki igyekszik konzerválni vagy reformálni aszerint, hogy a mai berendezés megfelel-e szükséglet-kielégülésének vagy sem.

 

Az egyirányú érdekek és önzések összetevéséből osztályok keletkeznek s a küzdelem ezek között abban áll, hogy mindegyik törekszik a maga számára megnyerni a legtöbb gazdasági előnyt biztosító eszközöket, vagy a már birtokában lévő eszközök számára akarja átjátszani a vezetést. (A merkantil-agrár háborúságra gondolok.) Hogy ebben a küzdelemben miként helyezkedik el az egyes ember, az individuum, ez tulajdonképpen a napi politika kérdése.


Reakciójaként annak, hogy a pozitivisták előtt túl nagy szerepet tulajdonítottak az egyéneknek és egyéni cselekvéseknek a történelmi alakulásokban, ma divatos e befolyás teljes tagadása. A determinizmus dogma, mit teljes egészében kell elfogadni. A divatos felfogás szerint mindent a történelmi szükségszerűség határoz meg. Akarhatnak az egyesek, vagy osztályok, ami nekik jól esik, a szükségszerű történést nem befolyásolják.

 

A "történelmi szükségszerűség" így szinte emberfölöttinek, valami nagy misztikus erőnek tetszik, holott természetesen azok a tudósok, kik valóban komolyan dolgoztak ez elméleten, legkevésbé sem szánták annak. Ezt a mázt rossz kommentárok kezétől kapta. Mint minden hatóerő, úgy ez is részeire bontható és meghatározható.

 

A jövő szociológusának azt a kérdést kell majd tisztáznia, mily elemekből tevődik össze, s az egyes elemeknek mi a vegyértéke. Én azt hiszem, hogy e számok között szerepelni fog és nem éppen kicsiny vegyértékjelzéssel az egyén politikai tevékenysége is, és ezért merem fontosnak tartani az egyén politikai elhelyezkedésének kérdését.

Az elhelyezkedést legerősebben determinálja már a megszületés helye. Ez hat mindenkire, mindenhol és minden időben. A jogokkal bíró osztályok gyermekei egészen természetesnek találják, hogy osztályuk s így közvetve ők maguk is kiváltságokkal vannak felruházva s védőivé lesznek osztályuk kiváltságainak - s védői maradnak is mindaddig, míg ez nekik is előnyül szolgál.

 

A proletár osztály gyermeke, ki hendikepelve van minden dolgában, némi túlzással elmaradottsága kizárólagos okát e kiváltságokban látja, s ha többre képes, mint a legtöbb a tömegből találomra kivett egység: munkájával vagy kiemelkedik osztályából, vagy - és minket most csak ez az eset érdekel - osztályán belül emelkedik ki s ekkor minden erejével küzd a kiváltságok és kiváltságosok ellen.

 

(Itt talán helyénvaló rámutatni arra, hogy a történelmi szükségszerűséges elmélet fatalista magyarázata mellett az elnyomottaknak az elnyomókkal szemben való égő gyűlölete egy cseppet sem volna jogosult, éppen mert az elnyomás szükségszerű.

 

Ez az ad absurdum redukció mutatja legjobban, mily elvi antagonizmus az, hogy a proletár osztályok vezetői, tehát éppen a történelmi szükségszerűséges ideológia letéteményesei tartják kezükben ezt a gyűlöletet és úgy operálnak vele, mint bármely más politikai erővel.)

Mielőtt tovább mennék, megjegyzem, hogy nemcsak a gazdasági erők nagysága és mineműsége (föld, tőke) vannak hatással az osztály és pártelhelyezkedésre, hanem megszámlálhatatlan, hely és kor szerint változó tények egész tömege. Hogy csak egyet említsek, az előítélet, ennek két válfaja, az én előítéletem és az irántam tanúsított előítélet. Ez utóbbi (és nem faji sajátság) oka például a zsidók liberalizmusának. Kisebb lévén pártválasztási lehetőségük, habozás nélkül lépnek be az előttük is nyitva álló pártokba.

A kiváltságokkal bíró osztály jogai igazolásául a történelemre hivatkozik, arra, hogy eddig is mindig csak ő bírt jogozottsággal, hivatkozik a kipróbált rendre s újabb időben főleg az állam biztonságára. A másik oldal többnyire természettudományi igazságokra épít ideológiákat, melyek minden ember egyenlőségét s az egyenlősítéssel járó nagy gazdasági fellendülést bizonyítják és a jövő képeinek utópiás megrajzolásával előre is önmagának adja a győzelmet.

Az osztályok harca erő-erő ellen, igazság-igazság ellen, de az erőszakos kitöréseket leszámítva, az osztályok e harcban sohasem kerülnek szemtől-szembe, a harcot mindig csak exponenseik, politikai és gazdasági fegyvereik letéteményesei vívják, kik e harcban osztályaik tulajdonaival és tulajdonságaival, vágyaival és törekvéseivel csak mint fegyverekkel operál, épp úgy számbavéve a munkás elkeseredettségét, kultúrképességét, gazdasági tehetetlenségét, mint a nagybirtokosok történelmi kiéltségét, a kapitalisták vagyonadta műveltségét és államforma örökéber konzerváló erejét.

 

Ismétlen, a harcban szemtől-szembe nem az osztályok, hanem csak fegyvereik letéteményesei kerülnek, a politikusok, kiknek szerepe azután, osztályuk érdekei szerint megjavítani az igazságokat. Nem szorul bizonyításra, hogy nem különböző agyrendszer az oka két különböző politikai világnézetnek, hanem csak két más irányú, céljaiban azonban teljesen azonos önzés.

II. A milliók harcában maguk a milliók csak számok. Egy kihull, vagy más útra sodródik, új szám lép a helyébe, - a helyzet mit sem változott. A színpadon csak igen kevesen mozognak, sőt a látható statiszták száma sem nagy. A küzdelem szereplői, a napi politikusok. Ezek küzdenek osztályuk érdekeiért mindaddig, de csakis addig, míg ez nem ellenkezik egyéni érdekeikkel.

 

Ez az eset akkor áll elő, mikor az emelkedő osztály exponensének már nem érdeke a reformálás, érdekeinek jobban felel meg a fennálló rend, vagy ha - bármely gazdasági, vagy pszichikai okból - éppen az ellenkező változáson megy át a szembenálló osztály exponense. Ha az érdek-összeütközés bekövetkezik, mindig az egyéni önzés kerül ki győzedelmesen, ami természetes is, ha arra gondolunk, hogy az osztályönzést az egyéni önzések összetevése hozta létre, az osztályönzés csak eszköz az egyéni önzés kielégítésére.

 

Az egyéni önzés harca az osztályönzéssel a cél harca az eszközzel, az eredmény nem lehet vitás. Az osztályelhelyezkedés tehát megváltozik, mihelyt nem fedi az egyén érdekeit. Ez a változás X-nél, vagy Y-nál - hogy fentebbi hasonlatommal éljek - a nagy színjáték bármely névtelen statisztájánál igen egyszerű dolog, megváltoztak érdekei, azt mondja tehát, hogy megváltozik pártállása is.

De nem ilyen egyszerű a kérdés a hivatásos politikusoknál. Könnyen megérthető optikai csalódás folytán azt szoktuk mondani, hogy ők, az osztályok vezetői "csinálják" a politikát. A külszín valóban ez. A fegyverek az ő kezükben vannak. A nyílt színen csak ők harcolnak. Lassankint ők maguk is elhiszik, hogy a hatalom, amellyel operálnak, sajátjuk.

 

Saját hatalmukat természetesen saját - egyéni érdekeik kielégítésére igyekszenek felhasználni, ami helyes dolog és könnyű is mindaddig, míg érdekeik azonosak osztályuk érdekeivel, de lehetetlenség, mihelyt ez a párhuzamos megszűnik. Az így keletkező összeütközés eredménye teljesen kézenfekvő: a vezér helyzeti erejénél fogva egy rövid időre ingadozóvá teszi, szinte más úttestre dobja át az osztály politikáját, de azután az osztály magához tér és kiveszi a vezér kezéből a kölcsönvett fegyvereket.

 

Az idő alatt, míg az összeütközés tart, az osztályt két erő vonzza, a saját és a vezér érdeke, melyet mint sajátját igyekezett a vezérre ráoktrojálni. Politikája ezalatt ingadozó volt és - mint mondottam - szinte eltávolodott a helyes úttól. Így és csak így lehet megmagyarázni, hogy néha úgy látjuk, mintha az osztályok tévednének érdekeik meglátásában: sohasem az osztályok politizálnak, hanem helyettük mindig csak egynéhány professzionista politikus. Ezek önzése kísérletezik az eltérítéssel. De a kísérlet végeredményében sohasem lehet sikeres, mert mihelyt veszélyben van az osztály érdeke, abban a pillanatban az teljesen öntudatossá válik.

III. Az önzéses elmélettel szemben nagy előszeretettel szoktak ellenvetésül neveket felhozni, - olyan történelmi alakok neveit, akik - mint mondani szokás - "érdekeik ellenére" helyezkedtek el más, idegen osztályba, így Kropotkin, Tolsztoj és mások. Éppen ezért szükségesnek látom tisztázni az önzés fogalmát. Azok, akik Kropotkinról és sorstársairól azt állítják, hogy önzetlenül, sőt érdekeik ellenére cselekedtek, csak egyféle önzést tesznek fel, azt, amely kizárólag gazdasági és hatalmi erők elnyerésére törekszik, röviden, materiális önzést.

 

Mikor azt állítom, hogy a politika az önzés tudománnyá emelése, számbaveszek egy másik önzést is, melyet erkölcsi önzésnek szeretnék nevezni, szemben a materiálissal. Materiális önzés volna az, mely kizárólag gazdasági célokat tűz ki és hajlandó ezek eléréséért erkölcsi áldozatok hozására is, - viszont az erkölcsi önzés materiális áldozatokat is kész meghozni erkölcsi okokból. Más külső formák között, de mindkét önzést a minden emberi cselekedet végső rugója irányítja a boldogságra való törekvés.

A materiális önzés oly mindennapi jelenség, hogy - bizonyos vagyok benne - nem szükséges meghatározására több szót vesztegetni. A másik oldalt pedig minden definitív kísérletnél jobban megvilágítja egy példa, a már két ízben is említett. Kropotkin hercegnek rendelkezésére állott az érvényesülés minden feltétele, magas származás, nagy vagyon, fényes képességek. A két előbbivel az orosz viszonyok között is elérhetett volna mindent, amit csak akar.

 

Hogy ő nem volt hajlandó végigcsinálni az orosz arisztokraták rendes pályafutását, az nem önzetlenség, hisz ezt csak azért tette, mert ismerte önmagát, tudta, hogy ez a pályafutás őt ki nem elégíti, őt becsvágya más irányba viszi, önzésének hír és népszerűség a tárgya, ő ebben látja a boldogságot. Vagy - s ez kevésbé rideg felfogás - ő a boldogságot, a saját boldogságát is az emberiség egyenlősítéséért, a társadalom igazságtalanságainak megszüntetéséért folyó küzdelemben látta.

 

Ha feláldozott is értékeket, hogy e küzdelemben résztvehessen, ezt csak a végcélért, a saját boldogságáért tette és ez igazán nem áldozat, hanem csak befektetés. A cél szentesíti az eszközt - ezt a Machiavellibe oltott jezsuita mondást kell átépíteni, mert a cél minden embernél ugyanaz: a boldogság, az emberi cselekvéseket tehát céljaik szerint nem, hanem csak eszközeik szerint lehet osztályozni.

A boldogság utáni vágy az embereket folytonos, meg-meg újuló cselekvésre készteti. A társadalom struktúráját akkor lehet - rövid időre is - stabilnak tekinteni, ha nemcsak kevesek érdekeit elégíti ki, hanem az emberek oly túlnyomó többségét, hogy annyi ember érdeke fűződik a fennálló rend állandósításához, hogy akaratuk mellett tehetetlenné válik az ellenkezőt akarók cselekvőereje.

 

Az uralkodó osztálynak - addig is, míg egy új társadalom megszünteti a mi társadalmunk minden igazságtalanságát - meg kell alkudnia az elnyomottak egy részével, a hozzá legközelebb álló polgárság is beáll a közössé lett kiváltságok védői közé, a ki nem elégítettek száma akkor is nagyobb marad és hol nyíltan, hol szem számára meg sem látható mélységben végzi tovább átalakító munkáját pillanatnyi szünetelés nélkül az örökmozgó, jogos és általános emberi önzés.

Cinizmusnak látszik az önzést állítani minden emberi cselekvés kizárólagos rugójává. Pedig nem az. Cinikussá csak akkor lenne ez a viviszekció, ha a tételt úgy állítanám be, hogy a dolgoknak így kell lenniük, s nem akképp, hogy így vannak. Többet kívánni hipokrízis.

A felállított tétel - tudom - nem megnyugtató, de még nem cinikus, amint nem volt az a Malthus által felállított, azóta százszor megdöntött tétel, mely szerint az élelmiszerek elégtelen volta miatt az élet hídján tolongók közül sokan lehullanak.

<<
<
1
2
3
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Cikk-ajánló
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98