A Budapesti Napló Honvéd utcai szerkesztőségének az ablakában egy nyári este berepült egy pillangó. Ezt a pillangót megfogta és az íróasztalon kivégezte. Megöltem egy pillangót kezdetű versében (amelyet legtöbb olvasója - úgy tudom - valami bíborredőjű Ady-féle szimbólumnak tart) elolvasható, miért. Kicsordult őszinteségű versei között is alig van őszintébb ennél.

Nem igaz, hogy valami izzó démonság lett volna benne. Gyerekes, kis gonoszkodásokra hajlandó volt, de minden fájdalom meghökkentette és minden jajszóra tele lett könnyel a szeme. Nőkért, akiket szeretett - Máriától Veronikáig - hallatlan áldozatokra volt hajlandó. Barátnak pedig?

A szíve rögtön kinyílt. Magáról mindent elmondott. Magát egy csomó dologban társának rögtön alárendelte. A másik legyen tapasztaltabb, műveltebb, megfontoltabb, okosabb! Ő a gyengébb, a kisebb biztossággal járó, a támogatásra szorultabb. Ebben is, mint annyi másban, egészen feminin volt. Kiszolgáltatta magát, hogy kiszolgáltassa magát. De tette ezt olyan szeretetreméltósággal, gráciával és bájjal, hogy társának eszébe se jutott ezt az állapotot nem nagyon kellemesnek találni.

Szeretetreméltó társ volt. Gyöngéd, türelmes, higgadt. Soha egy bántó vagy tapintatlan szót nem hallottam tőle, sem a szerkesztőségben, sem közös lakásunkban, sem a hosszú éjszakákon, amikor pedig bort ivott. A bortól néha felhevült, néha halkan duhaj lett, legtöbbször csak boldogan derült. A zsenijéről királyian bizonyos volt már huszonhárom éves korában.

Szerettem tréfálni erről a gőgjéről és ő szerette hallgatni ezeket a tréfákat. Elismerés volt ez is, hódolat, meghajlás előtte annak az egy embernek, aki már bizonyosan tudta, hogy ő az egyetlen és páratlan és rendkívüli. Ezt az egyet tudni kellett az ismeretségünk, a gyorsan megkötött barátságunk első napjától kezdve. Így lett, mint sokkal később egy levelében írta az én lelkem a verseinek a füstfogó kéménye. Nem voltam méltatlan rá, hogy a sors odarendeljen melléje néhány évre.

Miért kell ezt magamnak mindig újra ismételnem? Mert ha a fiatalságára gondolok, mindig újra érzem a lázadó dühöt azok ellen, akik gonosz értetlenséggel és ostoba kicsinyléssel kínozták, voltaképpen az egész világ ellen, amely engedte kínlódni, kolduskodni, örökké kis pénzekért vergődni. Milyen fájdalmasan és milyen keservesen harcolt a szegénységgel.

Hogy sajgott neki. Hogy lázadozott miatta. Milyen napjai voltak és milyen éjszakái! Úgy érzem, valóban azért kellene e sötét napjainak és éjszakáinak történetét esetről-esetre megírni, hogy ez a hitvány világ okuljon belőle és ezentúl tegye meg a kötelességét, ha még egyszer egy ilyen ragyogó géniusz téved beléje. Naivitás. A zsenit sohase fogják az emberek idejekorán felismerni. Mire felismerik, mindig későn lesz. Akkor pedig minek az egész? Ostoba kis emlékezések...