Dtum
Login with Facebookk
1919 | Március

Schöpflin Aladár - Ady Endre emléke

Ady Endrével Új versek című könyvének megjelenése után kerültem személyesen ismerettségbe. A könyvről írtam egy rövid bírálatot a Vasárnapi Újságba, nem hallgatva el némely ellenvetéseimet, melyekről ma is azt hiszem, hogy akkor jogosultak voltak, ha ma, Ady egész pályájának retrospektív távlatából többé-kevésbé irrelevánsaknak tűnnek is fel, de egészben véve nyomatékos elismeréssel és nagy várakozással.

 

Adynak, mint nemsokára legjobb barátjától, Bölönyi Györgytől megtudtam, ez a bírálat nagyon jól esett, már csak azért is, mert olyan lapban jelent meg, amely addig irodalmi dolgokban a konzervatív álláspontot képviselte, de még azért is, mert megérezte a hangnak komoly őszinteségén, milyen nagy benyomást tettek rám versei.

 

Ady szellemével akkor találkoztam először, nagyon izgatott, eleinte erős ellentmondásokat támasztott bennem, amint azonban jobban beleolvastam magamat verseinek sajátságos stílusába és hangjába, mind erősebben hatása alá kerültem, az irodalomról való egész felfogásom lényegesen módosult e hatás következtében. Attól fogva egész máig Ady lett nekem a legfontosabb és legérdekesebb irodalmi és lélektani probléma, soha sem azelőtt, sem azután nem érdekelt oly szenvedélyesen író és férfi-ember, mint ő.

Az új versek megjelenése után kevéssel Ady Párizsba utazott, ha nem csalódom, ez volt második párizsi tartózkodása, ennek élményeit és motívumait írta meg a Vér és arany kötet verseiben. Felszólításomra érdekes párizsi tudósításokat írt a Vasárnapi Újságnak, egyéni hangú, formában erősen összefogott kis újságcikkeket, melyek alá rendszerint Diósadi prédikátumát írta név helyett. Verseket is küldött, mindig büszke leszek rá, hogy néhány olyan verse, mint A halál rokona, Párisba egyszer beszökött az ősz, s még néhány a költő akkor legszebb versei közül, az én kezemen ment először keresztül, mielőtt nyilvánosságra került volna.

 

S tudom, hogy Adynak is fontos volt ez az összeköttetés, mert addig csak egy-két szűkös közönségű, s a magyar olvasók zöme előtt irányánál fogva elzárt lap volt nyitva versei számára, s a Vasárnapi Újságban jutott először szóhoz az egyetemes nagy magyar olvasóközönség előtt. S abban az időben, mikor még inkább csak az egész fiatalok és pozíció nélküliek álltak körülötte, nagyon hasznosnak érezte magára nézve egy régi presztízsű, komoly lap támogatását.

Mikor Párizsból hazajött, egy délután meglátogatott a szerkesztőségben, s ekkor találkoztam vele először személyesen. S ezzel a találkozással kezdődött baráti viszonyunk, amely attól fogva zavartalanul meleg és őszinte volt, s amelyet úgy érzem, meg fogok őrizni, amíg élek. Nem hiszem, hogy még találkozni fogok az életben emberrel, aki olyan hatalmas benyomást tesz rám, s aki annyit fog foglalkoztatni.

 

Adyhoz való viszonyom életem legnagyobb dolgai közé tartozik, szüleim, testvéreim, feleségem és gyermekeim után mindjárt ő következik, ami az életemben, gondolataimban, érdeklődésemben elfoglalt helyet illeti. Ha az ő egyéniségét azon a hatáson mérem, amelyet rám tett, ép úgy megkapom a nagyságának mértékét, mint a költészetéből.

Akkor, harmincadik éve táján, Ady még testileg is friss ember volt. Barna arcán rajta volt a sok éjjelezés és a zárt helyiségekben éles sápadtsága, rajta volt a belső zaklatottság, s a rendkívüli érzékenység, de a szeme szép volt, tágra nyílt, nagy és nyugtalanul csillogó nézésű. Beszéd közben folyton változott arcának karaktere, férfin még ilyen élénk arcjátékot nem láttam, minden, amit mondott és minden, mait neki mondtak, mintegy tükörben reflektálódott az arcán.

 

Teste erőteljes és hajlékony volt, kissé hanyagul hordotta magát, előrehajolva, a járása lassú és energia nélküli volt, mint az olyan emberé, ki igen keveset jár gyalog és általában keveset foglalkozik fizikumának edzésével.

 

Már akkor szeretett panaszkodni betegségéről, amiben alighanem volt sok hypochondria is, de csakugyan sokat szenvedett álmatlanságtól, s már ebben az időben állandóan veronállal és más altató szerekkel kábította magát. Neki a veronál is, az alkohol is azért kellett, hogy kiegyenlítse azt a roppant belső feszültséget, amelyben állandóan élt, egyensúlyba hozza idegrendszerét és megszerezze neki a belső pihenés kevés és ki nem elégítő szüneteit, amelyeket csillapító szerek nélkül, magától nem tudott volna megkapni. Olyan vehemens és szakadatlan volt benne az élet égése, olyan intenzív és zaklatott agyának a munkája, hogy ugyanannyi idő alatt tízszeresen annyit élt, mint mi többiek.

 

Ő nem volt soha nyugodt, semmivel szemben nem tudott hűvösen objektív lenni, mindent hevesen reagálva élt át; igen érzékeny hangszer volt, amelynek húrjait akkordokra hangolta az élet minden érintése. Szívta és gyűjtötte magába az életet, mint ahogy az exponált helyre tett villámhárító szívja magához a légkör villamos áramait. Emberrel szemben nem tudott közömbös maradni: vagy szerette, vagy gyűlölte, s az érzés oly heves volt benne, hogy nem bírta eltitkolni, valamiképp ki kellett fejeznie.

Már első találkozásainkkor tapasztaltam, mennyire megvolt az a tulajdonsága, hogy akárhol volt, akármily társaságban, mindig ő volt a középpont, ő körülötte, s az ő kedve szerint forgott minden. Ez a tulajdonság az igazi kiválóság egyik legfőbb ismertető jele. Ady jelenlétében mindenki csak staffage volt, olyan szuggesztió áradt belőle, amelynek meg kellett, hogy hódoljon mindenki. Egész közönséges emberek, akiknek fogalmuk sem lehetett költői kiválóságról és hírnevéről, önkénytelenül meghódoltak ennek a presztízsnek. Akik ismerték benne a költőt, azok személyének hatása alatt megátalkodott hívei lettek.

 

Ezért voltak már fiatal korában föltétlen bámulói, akik tűzbe mentek volna érte. Ellenségei pedig túlzott, dühös haraggal védekeztek hatása ellen, minden támadás, minden bántalom, ami érte, az ő belőle kiáradó presztízs reakciója volt. S ő a magától értetődés közvetlenségével fogadta az emberek meghódolását, mint valami természettől neki járó dolgot, egész környezetét mozgósítani tudta a maga kedvéért, mindig volt a közelében szolgálatkész híve, aki örült, ha ügyes-bajos dolgait elintézhette helyette.

 

Nőkre rendkívüli mértéken hatott ez a presztízs - ő ugyan soha nem járt a nők után, mindig azok jöttek utána, voltak idők, amikor nem győzött védekezni ellenük. Ő nem sokat tartott a nőkről, szívesen felhasználta őket gyönyörűségére, szórakozására, szenvedéseinek elkábítására, de nem igen volt életében háromnál több nő, akinek fontos szerepet engedett életében. A többieket csak érzékiségével ölelte magához, lelkileg nem törődött velük. De ha érzékisége felzaklatódott, akkor nem ismert korlátot és ellenállást sem.

Régebben nem egyszer egész éjszakákon át ültünk kettesben, pohár bor mellett, csendesen beszélgetve. Vele sohasem éreztem azt a fáradtságot, a figyelemnek azt az ellankadását, amely máskülönben el szokott fogni másokkal szemben, kelleténél hosszabbra nyúlt együttlét után. Észjárása csapongó, erősen egyéni volt, de mindig érdekes, mindig új szempontokkal teli. Azoknak a csak elvétve található embereknek egyike volt, akik sohasem mondanak valamit csak azért, mert hallották vagy tanulták - ő mindent külön átélt, átkonstruált magának, átformálta maga számára a világot.

 

Azt hiszem, költészetének ez egyik legnagyobb vonása, mondhatni, sohasem használ az irodalom ősi kellékes tárából való képeket, szólamokat, kifejezési formákat, minden képe élmény, szemmel látott és lélekkel átélt, egyenesen az ő életébe torkolló. Ez a teljes originalitás, amely semmit sem vesz mástól. Nagy részben ezért is nem értették és értik sokan, akik bele vannak ragadva a költészet ősi, konvencionális forma és képkészletébe és nehezen bírják percipiálni, ami nem innen való.

 

S hogy ez nála nem elszánás, az eredetiség keresése volt, hanem lényének természete, azt onnan is tudjuk, hogy a legegyszerűbb dolgokról való magánbeszélgetésben is ugyanilyen volt, önkénytelenül mindig egyéni álláspontra helyezkedett és egyéni módon fejezte ki magát. Intelligenciája példátlanul fogékony és hajlékony volt, mindennek azonnal meg tudta ragadni a lényegét, amihez másnak hosszas tanulmány kellett, azt ő könnyen, úgyszólván magától felfogta. Senkitől nem hallottam helyesebb ítéleteket emberekről és dolgokról, mint ő tőle, csak a szenvedély, a harag tudta megzavarni judiciumának tisztaságát.

 

Ami túlzott vagy igazságtalan ítéletet mondott nyilvánosan hírlapi cikkeiben, az mind időnként, kivált az utolsó öt-hat év alatt elharapózott betegeskedése miatti ingerült lelkiállapotából fakadt. Irodalmi dolgokról, ha véleménynyilvánításra nem volt befolyással ellenszenv, vagy - ritkábban - rokonszenv, feltétlenül találó volt az ítélete, s rendszerint pregnánsan formulázott is.

 

Beszélgetés közben egy-két mondatba összefoglalni egy író vagy egy mű értékét, senki nem tudta úgy, mint ő. Könyvműveltsége nem volt sem széles, sem mély és mégis tisztában volt minden forgalomban lévő kultúreszmével, mert az ő fogékonysága egy felületes újságcikkből jobban meg tudta konstruálni valaminek a képét, mint mások alapos tudományos könyvből. Állandó mindennapos olvasmánya a biblia volt - fekete kötésű kis diákkori bibliája mindig ott volt az éjjeli szekrényén, mindenhova elvitte magával.

 

Azt hiszem, tudatosan frissítgette belőle a magyar nyelvét is. A magyar költők közül Csokonait és Petőfit szerette, Arannyal csak utóbbi időben békült meg. A külföldi költők közül, mint egyszer elmondta nekem, Goethe Tassója volt rá fiatal korában igen nagy hatással. Aligha csalódom, mikor azt hiszem, hogy ebből konstruálta meg magának a költői pálya és saját költői pályája képét, amely egész életére irányadó volt.

 

Ezt én sokkal fontosabbnak tartom, mint a francia lírikusok hatását. Shakespearrel, Dantéval meglehetős hűvös viszonyban volt, nem is igen hallottam róluk beszélni, a német irodalomból nem sokat olvasott, Heinét ismerte, de nem becsülte túl, a franciák közül legjobban Paul Verlaine-t szerette, ismerte Baudelaire-t és részben Victor Hugo-t is. A klasszikus szellem, az angolok, az olaszok nem voltak rá hatással, nem is értette nyelvüket, csak franciául tudott. Szóval nem volt az az ember, akire azt szokták mondani, hogy nagy irodalmi műveltsége van és mégis úgy értett az irodalomhoz, mint kevesen mások.

 

Ösztöne volt hozzá, aminthogy nála minden ösztön volt. Ő a legkifejlettebben és legteljesebben ösztönlény, akit valaha ismertem. Sokszor olyan volt, mint egy fizikailag és értelmileg túlfejlődött gyerek, csupa szubjektivitás, szeszély, mohóság, egocentrizmus; életmódjának mértéktelenségeit is ebből származtatom: épp oly kevéssé tudta mérsékelni és korlátok közé szorítani magát, mint egy gyerek, amit megkívánt, azt minden körülmények között megtette. A lemondás erénye az ő etikájából hiányzott.

 

De tudott naiv és játékos lenni, mint a gyerek, apróságoknak - új ruháknak, bankónak, sikernek - örülni, önmagának, saját hiúságának kedveskedni. Ilyenkor olyan volt, mint egy tiszta természeti lény, egy faun, akit nem feszélyez semmi konvenció, aki nem törődik semmivel, csak a maga kedvtelésével, s akinek az egész világ e kedvtelés kitöltésének eszköze csupán.

 

Ebben a természeti vonásában gyökerezett költészetének példátlan közvetlensége - nála a mondanivaló és a kifejezés között nincs semmiféle "közeg", sem hagyomány, sem szabály, sem konvenció, sokszor még a tudat ellenőrzése sem érzik, legalább is nem, mint korlátozó és lehűtő valami, pedig mint minden igazi tehetség, erősen tudatos volt. Mindig tudta, melyek a jó, s melyek a kevésbé sikerült versei.

Önmagáról, tehetségéről, küldetéséről meg volt győződve. Az a királyi gesztus, amely nyilvános föllépéséből néha kihangzik, nála egészen őszinte volt, tudta magáról, hogy nagy költő, hogy megilleti a hódolat, s ezt el is várta az emberektől. Szívesen élt azokkal az előjogokkal, melyek presztízséből származtak, s elmaradásukat bárki részéről sérelemnek érezte.

 

Felháborodásában a magyar uralkodó osztályok ellen, amely politikai költészetében oly nagy szerepet játszik, megvan a maga része annak a sértődöttségnek is, hogy a magyar úri osztályok nem akarták őt megérteni és megismerni, az a korlátolt, makacs ellenállás, amelyet vele szemben mindvégig tanúsítottak azok, akikhez vér szerint tartozónak tudta magát, a a személyi ingerültség keserűségét oltották szavába. Úgy érezte, a maga példáján kellett tapasztalnia a magyar ugar sivárságát. Neki fájdalom volt, hogy első közönsége, mely aztán később is jogot formált hozzá, a pesti irodalmi sznobok közül való volt, s nagyon hálás tudott lenni, ha másfajta ember jó szívvel közeledett hozzá.

 

Mert ő igaz, tiszta magyarnak érezte magát, tisztábbnak és igazabbnak bárki másnál. Származására, ősi nemességére azért tartott sokat, mert ez az ő szemében az eredeti magyarság bizonyítéka volt. Sokszor mondta, hogy a maga fajtájabeli kis nemesek a legigazabb magyarok, igazabbak a mágnásoknál, akiknek gőgös családfája rendszerint valami idegen, német vagy szláv gyökérből nőtt ki.

 

Magyarságának sajátságos erdélyi vagy pontosabban szólva partiumbeli zamata volt, a keleti magyarságot tartotta a magyarság színe-virágának, s erősen szilágyi lokálpatrióta volt. Zilahi barátaival és tisztelőivel gyöngéd gondossággal ápolta a jó viszonyt, s nagy dolog volt neki, hogy odahaza ismerjék és elismerjék.

Sokat tartózkodott otthon Szilágyban, Budapestre inkább csak följárt, nem érezte itt soha odahaza magát. Nem szerette Budapestet, a budapesti típusú embereket - alig egy-kettővel közülük tartós és zavartalan barátságban, jobban szerette a vidékről jött embereket maga körül, akiben volt még valami vidéki is, lokális originalitás.

 

Neki magának is lényének legalsó, alapvető rétege vidéki volt. Budapest volt sikereinek, harcainak színhelye, kenyérkereső forrása, hasznát vette kultúreszközei kényelmének, de hozzámelegedni nem tudott, idegennek érezte lelkétől a várost és embereit. Ennek részben talán az is volt az oka, hogy aránylag későn került Budapestre, és pedig Nagyváradon és Párizson keresztül. Nagyváradon fedezte fel a várost, Párizsban a nagyvárost - Budapest ezután már nem sok újat és értékeset tudott neki adni.

 

Fiatalabb éveiben Párizs és Érmindszent volt életének két tengelye, később több időt töltött Budapesten, de rendszerint teljesen elvonulva, s csak azokkal a barátaival érintkezve, akik fel-felkeresték, soha nem mutatkozva olyan helyeken, ahol írók, művészek szoktak találkozni. Kisebb szállodákban lakott, vagy olyan távol eső helyeken, mint a városmajor vagy a hűvösvölgyi panzió, ahol egyszer egész telet töltött, mint egyedüli lakó.

 

Nehezen és ritkán lehetett rávenni, hogy egy-egy barátjához fölmenjen vacsorára vagy ebédre, de ha eljött, elragadóan kedves volt a társasága. Ha meg ő neki voltunk vendégei, figyelmesebb, gondosabb és kedvesebb házigazda nem volt a világon, mint ő. Házassága óta Csucsán töltött legtöbb időt, a Sebes-Kőrös völgyében, erdős hegyoldalon álló gyönyörű fekvésű házukban. Vidékről mindig megifjodva tért vissza, a pesti élet mindenféle csábításaival mindig megrontotta egészségét.

Az emberekhez való viszonya egészen különös volt: elfogadta meghódolásukat, természetesen, mint tartozó adót, felhasználta őket a maga kényelmére, magától értetődőnek találta, hogy szolgálatára vannak, de bizalmába, vagy éppen szeretetébe csak keveseket fogadott be. Idegenekkel szemben tartózkodóan udvarias volt, utolsó éveiben erősen terhére is voltak, s ezt nem mindig tudta leplezni.

 

Általában nem sokat törődött az emberekkel, a másokra való tekintet ritkán korlátozta bármiben is. De tudott szeretni, a szíve nem volt melegség nélkül való. Családi érzéke erős volt, az anyjához kis gyermek módjára ragaszkodott, kímélte, félt tőle, ő volt az egyedüli lény a világon, akit maga fölé emelt.

 

Másik legmelegebb érzése volt a felesége iránti szeretet, amely természetesen másféle színezésű volt. Jól tudta, mit ér neki a kedves, önfeláldozó, szükség esetén erélyes kis szőke asszony, aki nélkül élete utolsó három éve sokkalta szomorúbb lett volna. Öccsét is szerette, a jó bátya gondosságával törődött világi boldogulásával. Volt néhány barátja, akikkel mindig kivételt tett, akikről mindig csak szeretettel szólt, s még az ellenvéleményt és kritikát is eltűrte tőlük. De ilyenek kevesen voltunk.

 

Másokkal szemben szeretett rossznyelvűsködni, s a barátkozása könnyen átcsapott az ingerült haragba. Maga is mondta magáról nem egyszer: "tudom, hogy veszekedős vagyok". Általában azt hiszem, inkább elfogadta a barátságot, mint adta - nem volt szüksége másokra, hogy kiegészítse magát, ő mindig elé volt magamagának.

 

Életének nagyobb részét magányban töltötte, bizonyos mértékig mindig magányban volt, de azért rosszul esett neki, ha úgy érezte, hogy jó emberei elhanyagolják. Ha nem volt Budapesten, sokat levelezett barátaival, akik pontosan informálták a fővárosi irodalmi dolgokról, mert ezekről tudni akart mindent. Azt hiszem, kortársaink közül utána marad a legérdekesebb és legértékesebb irodalmi levelezés.

 

Újságot rengeteg sokat olvasott, mindig megvett minden pesti lapot, olvasta a szilágysági, debreceni, nagyváradi lapokat is - erre is a jól informáltság érdekében volt szüksége. Egyszerű emberekkel mindig szíves és jó volt, ahol megfordult, szállodákban, szanatóriumokban a személyzet tűzbe ment volna érte, amit persze borravalók dolgában való szokatlan bőkezűsége is fokozott.

 

De szívesen el is beszélgetett velük, viszonya hozzájuk mindig személyes jellegű volt, soha az a rideg, gőgösen tárgyilagos viszony, ami az úri szokáshoz tartozó emberek bánásmódját az alattuk állókkal olyan gyűlöletessé teszi. A gyermekeket szerette, tudott velük játszani - talán soha nem láttam kedvesebbnek, mint mikor kisfiammal játszogatott. Odaadta neki dús, fürtős fekete haját rángatni, ölébe vette és furcsákat mondogatott neki. Szerette jó embereit gyermekeiken keresztül lekötelezni.

Társalgása nagyképűség és komolykodás nélkül való volt. Épp úgy beszélgetett apró-cseprő mindennapi dolgokról, mint akárki más polgárember, természetesen az irodalom érdekelte legjobban, a szállongó irodalmi pletykák épp úgy, mint a komoly ügyek. Véleményeit gyakran bújtatta epigrammatikus formába, s akire haragudott, arra maró szavakat tudott találni.

 

Volt azonban benne valami sajátságos mesterségbeli becsületesség; ha még annyira gyűlölt is valakit, a tehetségét sohase vonta kétségbe, föltéve, hogy valóban tehetség volt. A tehetséget mindig felismerte és elismerte, s végeredményben - mint minden valamirevaló művész - a tehetséget tartotta a legnagyobb dolognak a világon. Mindenkiről, aki ma a magyar irodalomban dolgozik, megvolt a maga véleménye, szinte csalhatatlan biztosságú.

 

Nagyon szeretett kötekedni az emberekkel, ilyenkor elmés, találékony, fordulatos volt a beszéde, pontosan megtalálta céltáblájának sebezhető pontjait, s mulatott rajta, ha az illető zavarba jött. Elméssége volt csak, humora nem, mert a humor csak a lelki harmóniából fakad, s ő neki ez nem volt meg. Neki mindig szomorú volt az alaphangulata, a gondtalan vidámság éppoly kevéssé volt kenyere, mint a világot magában fölengesztelő humor.

Nemcsak a legnagyobb volt közöttünk, hanem a legboldogtalanabb is. Tehetsége Nessus-ing volt, amely elégette életét. Die Götter Gaben die Unendlichen ihren Lieblingen, ganz, die unendlichen, die Freuden die unendlichen, ganz. Nála a goethei mondás első részén van a hangsúly.

<<
<
1
2
3
4
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
A MÁV parcellázza a sinek mentén kisajátitott földeket A MÁV parcellázza a sinek mentén kisajátitott földeket
Az államvasutak igazgatósága a MÁV költségvetésének megjavitása...
Családi mozi Családi mozi
Olyan rövid idő alatt, olyan szédületes karriert talán egyetlen...
Érdekes régi adók Érdekes régi adók
Az adóprojektumoknak a mai kor sincs híjjával, sőt vannak emberek,...
Miért késik a kávémonopólium? Miért késik a kávémonopólium?
A kávé, az a jóillatú, fekete, apró mag kikívánkozik hígított...
Tóth Árpád: Október Tóth Árpád: Október
A levegő hideg, kék és merev S sziszegve metszi éles cirpelés Mint...
Przemyls második ostroma Przemyls második ostroma
A mult hét elején jelentette hadvezetőségünk, hogy az orosz seregek...
Sima futball győzelem Svájcban Sima futball győzelem Svájcban
Magyarország – Svájc 3:1 (3:1) A nagy érdeklődéssel várt...
Szerb pénzügyi válság Szerb pénzügyi válság
A hivatalnokok és a vidéki katonatisztek nagyon rendetlenül kapják...
Az átlátszó ember Az átlátszó ember
Az átlátszó ember: ez az utolsó esztendők nagy szenzációja a...
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98