Dtum
Login with Facebookk
HIRDETÉS
1920 | Február

Ady igazsága

Ady Endre mindenkinél jobban érezte az író felelősségét. Egy alkalommal arról beszéltünk, hogy szabad és illik-e névtelenül írni.

- Amit írtál, azért viselned kell minden felelősséget. Aki névtelenül ír, az elbújik a felelősség alól, ez pedig erkölcstelenség.

Ez volt az ő véleménye, amelyhez ragaszkodott. Fiatalkorában, mikor rövid ideig A Hét-be írt, álneveket tett a cikkei alá, családi predikátumai (lellei és diósadi) valamelyikét, nagy néha más lapokban is jelent meg ilyen álnévvel egy-egy zsurnaliszta jellegű cikke, de az inkább csak alkalmazkodás volt az illető lapok szokásaihoz (a Hétbe tudvalevőleg csaknem kivétel nélkül álnévvel írták a cikkeket) s az ő álneveire könnyű volt ráismerni.

 

Hiába is rejtőzködött volna, mert az ő írása annyira egyénileg bélyegzett volt, gondolkodása és írásmódja annyira sajátos, hogyha valaki csak egy cikkét olvasta, okvetlen ráismerhetett minden későbbi munkájára. Később mindent a nevével jelzett, jelentéktelen apró cikkeket is.

Általában sokat adott az irodalmi erkölcsre s e tekintetben önmagára a legszigorúbb mértéket alkalmazta. Azt tartotta, hogy az írónak semmi körülmények között sem szabad mást és másképp írni, mint ahogy meggyőződése diktálja.

 

Költészete a teljes odaadás vágyából fakadt, fenntartás, képmutatás nélkül tárta fel egész lényét a világ előtt, érzéseit úgy, ahogy forrtak benne, nemcsak a nemes fémet, hanem a salakot is, ami bennünk van, gondolatait a maguk teljességében és feszítő erejében, óvatoskodás és politizálás nélkül.

 

Ezért van benne lírájában egész valója, egy emberi lélek minden küszködése a jóval és rosszal s ezért van egész költészetének az az egységes jelleme, amely úgy tünteti fel összes verseit, mint organikusan összetartozókat, egy egységes organikus élet kifejezéseit. Adynál a költészet és élet nem volt különválasztott két dolog, ő a költészetében élt s egész emberi élete alig volt más, mint a költészetének a közege. Olyan volt, mint egy természeti jelenség.

 

Mint ahogy a fa arra van rendelve, hogy virágozzon és gyümölcsöt hozzon, ő neki is csak arra való volt az élete, hogy versek támadjanak belőle. Senki olyan teljesen fel nem áldozta magát a versért, képes volt minden poklon keresztül menni csak azért, hogy költői hivatását beteljesítse.

 

Aki ismeri a zseni természetrajzát, az már csak ebben is meg kell, hogy lássa azt, amit mi, hívei, mindig éreztünk: hogy Ady igazi zseni volt. Nem az az egyetemes zseni, souverain ura a gondolat és kifejezés minden formájának, mint Goethe. Ő nem tudott úgy az élet fölébe emelkedni, hogy objektíve szemlélhesse önmagát és a világot és objektív formákban fejezze ki.

 

Az ő kifejező ereje a lírára volt korlátozva. Ő a tipikus lírai költő, aki a szubjektivitás választóvizében oldja fel az egész mindenséget. Neki a vers nem volt csak egyszerű lelki folyamat eredménye, egész organizmusával benne van, az ő verse egyúttal gesztusa is, cselekvése, lélegzése, élete.

 

Akik csupán esztétikai kategóriákkal közelednek hozzá, azok sohasem fogják megérteni nagyságát, mert nem jutnak el odáig, hogy az egyes versek tömegén túl meglássák azok egységét, meglássák, hogy életének munkája egy egységes, élettörvények által megszabott dráma, amelynek cselekvénye egy hatalmas élet-akaratnak vereségről vereségre való küzdelme azzal a világgal, amelyben élnie kell és amellyel nem tud békét kötni.

 

Innen van támadó ingerültsége, innen forradalmi szelleme. Nem tudta megkötni azokat a kompromisszumokat, amikkel mi, többi emberkék egyéniségünkből való áldozatok árán is megszerezzük magunknak a nyugodalmas élet olcsó lehetőségeit.

 

Nem tudott erőszakot tenni magán. Ő nem tudott másképp, mint hogy teljes intenzitással élje és fejezze ki az életet s ha a világ, amelyben élnie kell, ezt akadályozza, ő ebbe nem nyugszik bele okos, derék ember módjára, hanem egész testtel nekimegy a világnak s inkább elpusztítja magát, semhogy bármit is engedjen önmagából. Egyáltalán nem volt közömbös a hatás iránt.

 

Közölni akarta magát az emberekkel - ezért volt költő - s heves élt benne a vágy, hogy megértsék és reagáljanak rá, de ennek a vágyának sem tett engedményeket, mindig azt mondta és úgy, ami és ahogy benne élt, tekintet nélkül arra, hogy tetszik-e másoknak, megértik-e és nem támaszt-e maga körül ellentmondást.

A legkevésbé azok értik, akik a politikai eszmék mai kavargásában azzal akarják védeni, hogy kénytelenségből alkalmazkodott a környezetéhez, az olvasóihoz, támogatóihoz. "Adyt nem karolták fel a magyarok, tehát kénytelen volt elfogadni a zsidók támogatását, amiért árat kellett adnia, a zsidó célok és politikai törekvések szolgálatába kellett állnia." Ez egészen öntudatlan beszéd, akik mondják, azoknak úgy látszik nincs fogalmuk arról, hogy milyen erkölcstelenséggel vádolják azt a költőt, akit nagynak hirdetnek s akinek kultuszt akarnának csinálni.

 

Ady sohasem írt le egy szót sem, amely ne fejezte volna ki a legközvetlenebbül az ő meggyőződését. Harcban állott, mint az egész világgal, kora magyarságának uralkodó rétegeivel is, mindenekelőtt pedig az uralkodó politikával. Neki, mint verseinek minden olvasója tudhatta, megvolt a maga koncepciója a magyarság sorsáról, ez a probléma foglalkoztatta legtöbbet és legmélyebben.

 

Életének nagy boldogtalansága volt, hogy nem logikai következtetés, hanem idegrendszerének valami rejtelmes megérzése útján, előre látta a magyarság katasztrófáját, hirdette fennszóval, lelkének minden erejével és nem hittek neki, nem hallgatták meg a szavát, gyűlölték és üldözték érte, mert nyugtalanította a békés polgár csöndes emésztését, háborgatta a hatalom birtoklóinak uralmi rendszerét. Úgy haragudtak rá, mint ahogy a lelkiismeretre szokás haragudni.

 

A közelgő katasztrófa okát a magyar politikai és társadalmi rendszerben látta, tehát természetszerű szövetségeseinek tartotta a politikában azokat, akik ennek a rendszernek a megdöntésére törekedtek. Természete, világfelfogása szerint nem volt szocialista, de erős szociális érzés volt benne és ez szólította sorompóba a nép mellé, a boldogabb sorsért való küzdelemben. Ebből az érzéséből fakadtak szocialista ízű versei, innen eredt a szocialistákkal való barátkozása.

 

A szocialisták szívesen túlozzák ezt, holott az ő szocializmusa távol állott minden marxista dogmatizmustól és általában minden párt-ortodoxiától, lényegében véve nem egyéb, mint becsületes humanizmus, amint hogy szociális költészetében mindig csak az emberiség és a szabadság szempontjait hangsúlyozta. Költőknek tragédiája az, hogy politikai áramlatok és pártok igyekszenek őket a maguk számára kisajátítani és értékesíteni.

 

Minálunk, ahol a napi politika annyira uralkodik az egész kultúrán, nem kerülte el ezt a sorsot egyetlen nagy költőnk sem: ez is egyik oka annak, hogy a magyar intelligencia igen sokat szónokol költőiről, de annál kevésbé tud őszinte viszonyba lépni velük. Nem érti és nem szereti őket igazán. Adynál, akinek költészetében a magyarság sorsán és jövőjén való kétségbeesés oly nagy teret foglal el, ez fokozott mértékben van meg s a gyűlölet, amely alakja körül tornyosul s még sírja fölött sem csillapodott le, teljesen politikai természetű. De amennyiben politikáról beszélünk vele kapcsolatban, politikája az ő politikája volt, nem konzervatív és nem radikális politika, hanem Ady-politika.

 

Formulázhatjuk úgy, hogy a magyarnak az előérzete fejeződött ki benne arról a sorsról, amely reája vár. Másoknak, barátainak, híveinek, támogatóinak erre vajmi kevés hatásuk volt, ő különben is nagyon nagy hatással tudott lenni másokra, de meglehetősen érzéketlen volt mások befolyása iránt. Kasszandrát megfenyítették jóslatáért s most, hogy Trója elbukott, azt mondják, Kasszandra az oka.

Az októberi forradalom előtt két-három nappal, zaklatott szívvel, egész lényemben lesújtva meglátogattam Adyt, mint annyiszor, mikor válságos órákban megnyugvást kerestem. Ő akkor már nagybeteg volt. Fázósan, köpönyegébe burkolózva ült lakása hall-szerű előszobájában, az arca dúlt volt, finom vágású szája körül az a fájdalmas vonás, melyet jól ismertünk, elmélyült, uralkodóvá lett egész fiziognómiáján. Előtte kis asztalkán kancsó bor. Sokáig nem szóltunk semmit. Aztán egyszerre megfogta kezemet és halkan így szólt:

- Úgy érzem magamat, mint Vörösmarty, mikor a Vén cigányt írta...

Hallgattunk, aztán újra megszólalt:

- Erdély... fáj nagyon...

Ez volt vele utolsó beszélgetésem. Nemsokára rá a betegség erőt vett rajta. Élete együtt borult el a fajtájáéval.

 

Schöpflin Aladár

<<
<
1
2
3
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


HIRDETÉS
Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
Az osztrák delegáczió a magyar katonai szállítások ellen Az osztrák delegáczió a magyar katonai szállítások ellen
Az osztrák delegátusok és Montecuccoli gróf haditengerészeti...
A grófnő szerelme A grófnő szerelme
Néhány héttel ezelőtt kínos jelenet játszódott le a bécsi...
Cserzy Mihály Cserzy Mihály
Mikszáth Kálmán nemzette Tömörkény Istvánt és Tömörkény István...
Verses könyvek
Valami nagy öröme, talán a szerzőket kivéve, senkinek sincs azokból a...
Egy igazi hős
A debreczen-nyíregyházai vasutí vonalon ritka bátorsággal mentett meg...
Az itthonmaradottak tiz parancsolata Az itthonmaradottak tiz parancsolata
Egy német lap összeállitotta az itthonmaradottak tiz parancsolatát,...
Az angol egyetemi verseny. Az angol egyetemi verseny.
Az idei olympiád esztendejében igen nagy érdeklődéssel kisérnek...
A szocziáldemokrata párt beszámolója tevékenységéről A szocziáldemokrata párt beszámolója tevékenységéről
A magyarországi szocziáldemokrata-párt kiadta egy évi működéséről...
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98